Assemble - Bosszúvárók 1.

Zászlórúd

  Ginnynek kivételesen rossz éjszakája volt; miután ismét megnézett az apjáról készített dokumentumfilmek közül hármat, könnyezve aludt el, ám pár óra nyugtalan forgolódás után fel is kelt. Belenyugodott, hogy ennél több pihenésre nem számíthat, úgyhogy úgy döntött, kihozza a hajnalig hátralevő rövidke időből a legtöbbet – hátrakötötte a haját, halkan kiosont a kocsijához, és céltalanul autókázni kezdett. Szerette így elütni az álmatlan órákat; ilyenkor úgy látta Queenst, ahogy egyébként soha. Mindenki aludt, így az ő gondolatai valósággal ordítottak.

  – I've become so numb i can't feel you there – üvöltötte teli torokból, lenyelve arcán csorgó könnyeit. – Become so tired, so much more aware...

  A refrén utolsó sorait már csak elsírta, és egy rövidke pillanatig a kormányra hajtotta a fejét.
Az ég már rózsásodni kezdett, mire megnyugodott annyira, hogy haza tudjon menni; visszasettenkedett a szobájába, és a plafont bámulva tovább gondolkodott az előző nap történésein. Elhatározta, hogy akármilyen rosszul is érzi magát, senkinek nem fogja hagyni, hogy ezt lássa. Higgadtan meg fogja beszélni Lendonnal a dolgokat, mert az bántotta a legjobban, hogy haragban váltak el a liftnél. Több, mint tizenöt éve voltak barátok, nem engedheti, hogy Nick Fury és az ostoba küldetése szétzilálja őket. 

  Az ostoba küldetése. Na ja, már ebben sem volt olyan biztos. Az apját azért szerette mindenki, amit a világért tett – neki a lányaként nem az lenne a feladata, hogy az emlékét ápolja a példáját követve? Féltette az életét, de egyben attól is tartott, hogy talán most az egyszer rosszul döntött a könnyebbik út követésével.

  Mit gondolhatnak most az emberek? Mit hagyott Tony Stark a világra? Sok-sok dokumentumfilmet és egy lányt, aki meggyalázza mindazt, amit tett. 

  Rohadjanak meg az emberek. Kit érdekel, mit gondolnak. 

  – Szarul nézel ki – közölte kíméletlenül Lendon, amint beült mellé a Fordba. 

  – Még így is szebb vagyok nálad – mosolyodott el Ginny haloványan, de kis híján ismét elsírta magát. A szokott ruháit viselte, a karikákat lesminkelte a szeme alól, Lendon mégis észrevette, hogy valami nem oké. 

  – Figyelj... - kezdett bele, de a fiú az ajkára tette a mutatóujját és megrázta a fejét. 

  – Ne kezdjük ezt el. Én is sokat gondolkodtam tegnap, és szerintem nem érdemes ezen vitatkoznunk. A barátnőm vagy és mindennél jobban szeretlek, ezért tiszteletben tartom a döntésedet és nem próbállak megváltoztatni, viszont azt kérem, hogy te is tedd ugyanezt. 

  Ginny csöndesen bólintott, de nem érezte elégedettnek magát. Még mindig ott lebegett köztük milliónyi kimondatlan gondolat, de most már kínos is volt az egész.

  Néma csöndben tették meg a hátralevő utat a Midtownig, és a teremben sem beszéltek sokat. Ginny feszült volt, akár egy kifeszített húr. Megmagyarázhatatlanul rossz előérzet kínozta azóta, hogy betette a lábát a kapun; ezen a barátja hallgatagsága sem segített, és a tény, miszerint körülbelül másfél órát aludt. Úgy érezte, ha ezt a napot balhé nélkül túléli, maga lesz a csoda. 

  – Üdv – ereszkedett le a mellettük üresen ásító székre Tristan. Nem az volt az ő helye, de mivel más nem foglalta el, senkit nem zavart, hogy ott van. 

  – Pálinkás jó reggelt – mosolyodott el Ginny a tőle telhető leghitelesebben. Nem mutatom ki. Nem mutatok ki semmit. Ettől a gondolattól sebezhetetlennek érezte magát, úgyhogy pár pillanatig nem is kellett mímelnie a jókedvet. 

  – Elmeséltem a nagyszüleimnek a tegnapi beszélgetést Furyvel – újságolta Lendon halkan. – Kicsit aggódtak, de örültek neki, még a nagyi is.