Assemble - Bosszúvárók 1.

Árulók

Skendar már nem is számolta, hányadszorra rúgott bele a cella falába. A fém továbbra is makacsul törhetetlen maradt, úgy, mint az ajtó, az ablak, a plafon és a padló is, amelybe tehetetlen dühébe néha bele-beleöklözött.

Miután kitombolta magát, leroskadva a padlóra a kezébe temette az arcát. Az időérzéke már az első órában cserben hagyta, főleg így, hogy a világűrben soha nem jött föl a Nap: úgy vélte, pár napja raboskodhat Thanos hajóján, de felőle akár egy hónap is lehetett. Megszűnt számára az óra és a perc fogalma – az egyetlen, amit látott, a tintakékben és lilában játszó világűr volt, amelyen úgy ragyogtak elszórva a csillagok, mintha valaki kiborított volna egy nagy üveg csillámot a tiszta abroszon. Ha épp nem féltette volna az életét minden egyes pillanatban, Skendar az idők végezetéig elnézegette volna.

Ryker jutott eszébe róla. A barátja gondolatára már szinte rutinból szorult össze a szíve: látta a vérfürdőt, amit Thanos katonái a főhadiszálláson rendeztek, úgyhogy biztosra vette, a csapat egyetlen tagja sem vészelte át a csatát – mégis, a szíve egy gyerekesen naiv része reménykedett benne, ha valaha visszatér a Földre, lesz még valaki, aki hazavárja.

– Csak nem honvágyad van? – riasztotta fel gondolataiból egy gúnyos hang.

Skendar meglepetten kapta fel a fejét, de a füle nem csapta be: tényleg Sigra állt az ajtónak támaszkodva. Alaposan megváltozott, mióta Thanos seregében szolgált; bő ruháit ujjatlan felsőre és feszes nadrágra cserélte, amelynek övében akkora tőrök csüngtek, mint a fiú alkarja. Haját egyetlen vastag copfba fogta, hogy minél több váljon láthatóvá éles arccsontjaiból és világos szemeiből.

Felnőtt. Szinte minden átmenet nélkül vált dacos űrkalózból valódi, ádáz harcossá, és ez megrémisztette Skendart.

Kezdett kételkedni benne, hogy valaha is ismerte a lányt.

– Eszedbe jutottam? – horkantotta gúnyosan. Sigra felsóhajtott, mint aki már számított erre a kérdésre, de a fiúnak esze ágában sem volt megkönnyíteni a dolgát; végtére is miatta került ebbe a lehetetlen helyzetbe.

– Nem jöhettem hamarabb – vonta meg a vállát a lány, és beljebb sétált az apró terembe. – Thanos rajtam tartja a szemét.

– Ki érti miért?

Skendar tüntetően elfordította a fejét, így nem láthatta, hogy Sigra megbántott tekintettel a szemközti sarokba csúszik. Mikor továbbra sem szólalt meg, a lány újra felsóhajtott: sejtette, hogy ez nem lesz könnyű beszélgetés, de arra nem számított, hogy a fiú ennyire megsértődött rá.

Pedig igazság szerint Skendar minden volt, csak sértődött nem – sőt, valósággal ujjongott, amiért Sigra végre meglátogatta. Mindazok ellenére, amit tett vele még mindig gyerekes rajongással ragaszkodott hozzá, mert egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy valaki ennyire tökéletesen játsszon egy olyan szerepet, amely még csak részleteiben sem illik rá. Nem, Sigrában mélyen valahol ott rejtőzik a jóság – csak mind mélyebbre és mélyebbre temetik a hazugságok.

– Haragszol rám? – A lány mindent elkövetett, hogy érdektelennek hangozzék, a hangjából viszont akaratlanul is kicsengett az aggodalom.

Nem – akarta felelni Skendar, de a józan esze befogta a száját. A fiú gyűlölte ezt az érzést: eddig egész ügyesen meg tudta állapítani, mikor hallgathat a szívére, és mikor kell két lábbal a földön állnia, most viszont a szíve és az esze teljesen mást akartak, és neki fogalma sem volt, melyikükre kéne hallgatnia.

A lelke azt sugallta, engedje magához közelebb Sigrát. Meg tudná neki adna azt a szeretet, amire vágyik, ráadásul – ezt Skendar mindennél komolyabban vette – családtag, őket pedig soha nem hagyjuk magukra, főleg nem egy űrhajón, ami hemzseg az ellenségeiktől. A fiú nem is tudta megokolni, miért, de így akart dönteni; a gondolat, hogy ellökje magától a lányt, elviselhetetlennek tűnt.