Assemble - Bosszúvárók 1.

Az egyezményről

Ginny remegő ujjakkal kapcsolta be az utolsó gombot. Távolabb lépett a tükörtől, hogy még egyszer ellenőrizze az összhatást, de most sem talált semmi kivetnivalót az öltözékében. Fekete nadrágot, fehér blúzt és derékban beszabott blézert viselt, amely remekül kiemelte az alakját. Az esküdtek nagy része férfiakból állt, ezt pontosan tudta – próbált a lehető legjobb benyomást tenni rájuk, a szó összes létező értelmében. Ehhez segítségül hívta még a nővére magassarkúját, a gyöngyös nyakláncát, és egy ezüst, hosszú fülbevalót. A haját kivételesen nem kócos, hanem rendes, elegáns kontyba tornyozta, az arcát pedig egy az egyben Morgan tudására bízta, így most pirosítóban, szempillaspirálban, és visszafogott, mégis elegáns vörös rúzsban állhatott a tükör elé.

– Gyönyörű vagy – mosolygott rá Morgan feszülten a válla fölött. – Le fogod nyűgözni őket.

– Hát nagyon remélem – mormolta Ginny.

A ház előtt Tony várt rájuk, ugyanúgy talpig díszben, mint a lánya. Ő jelentkezett kísérőnek Ginny mellé, ami, a kormánnyal való kissé puskaporos múltjára tekintve vagy remek ötlet volt, vagy rettenetesen rossz – a lány mindenesetre örült, hogy ha ne adj' Isten rá találna támadni a bíróság tagjaira, nem lesz vele senki, aki visszafoghatná.

A főhadiszállásig Morgan is elkísérte őket, de a quinjetet, ami elviszi őket Washingtonba, már nem várta meg velük. Az épület valósággal pezsgett az élettől, mégis, Ginny úgy érezte magát, mintha egy folyosón keresztül haladna, ami elzárja őt a külvilágtól. Egyedül a gondolatait hallotta, a gondolatait, amelyek hol azt sulykolták neki, minden rendben megy majd a tárgyaláson, vagy azt, hogy jól nézze meg a csapattársai arcát, mielőtt még örökre el kell búcsúzniuk. Nem volt köztes út.

Egy elegáns kocsi épp akkor gurult be a felhajtóra, mikor ők is odaértek a bejárathoz. Ginny már akkor tudta, ki érkezett, mikor az ajtók még ki sem tárultak; ilyen drágának tűnő, fekete Mercedest csakis jól menő orvosok vezetnek.

– Jól kicsípted magad – lépett oda hozzá Tristan mosolyogva. – Nem is tudtam, hogy ilyen gönceid is vannak.

– A nagy részük Morgané – vont vállat Ginny kedvetlenül. – Jól nézel ki.

Nem hazudott – látta már Tristan kiöltözve, de ennyire kiöltözve még soha. Zakót vett fel, és egy elegánsabb nadrágot a farmer helyett, a haját pedig hátrafogta a tarkójára, hogy szabadon villogtathassa a szemét a bíróságra. Ginnynek eszébe jutott az a pár perc odafönt az edzőteremben, és hirtelen kezdte semmi szükségét nem látni a pirosítónak – Trisannek pedig szemmel láthatóan ugyanezek a gondolatok keringtek a fejében, mert lassan odalépett hozzá, és a hüvelykujjával finoman végigsimított a lány nagy műgonddal kihúzott száján.

– Tristan – lehelte Ginny. Nem lett volna ellenére a végkifejlet, ám a szeme sarkából látott valamit, ami aggodalommal töltötte el.

– Hm? – vonta fel a fél szemöldökét a fiú, miközben zavartalanul tovább simogatta a lány arcát.

– Jön apád.

– Hogy? – Tristant szemmel láthatóan nem volt olyan könnyű kizökkenteni. Ginny mindenesetre megpróbálta.

– Jön apád – ismételte tagoltan. – És nagyon nem szeretném, ha előtte... Csinálnád, amit csinálni akarsz.

A mágus végre hajlandó volt elfordítani a pillantását, és azon nyomban kitisztult a tekintete. Úgy ugrott hátra, mintha dróton rántották volna, bár Tony tekintetéből ítélve Ginny úgy érezte, akkor sem lehetnének elég tisztes távolban egymástól, ha a fiú a Holdon, ő pedig a Marson lenne.