Assemble - Bosszúvárók 1.

A holtak kapuja

A repülő kényelmes klímája után a hideg szentpétervári idő csaknem arcul csapta Ginnyt. Fázósan húzta össze magán a kabátját, és azon lamentált, miért nem hozott még egy pulcsit magával, miközben Lendon olyan természetességgel sétált a lehúzott túradzsekijében, mintha Gran Canaria hegyeiben kirándulnának. A fiú hamar leintett nekik egy taxit, de a kocsi belsejében sem volt semmivel melegebb, mint kint.

– Fázol? – vonta fel a szemöldökét Lendon, mikor észrevette az ülés sarkában gombóccá gömbölyödő lányt. Ginny kidugta az orrát a kapucnit szegélyező bundák közül, és bólintott. Fél perccel később egy Midtownos pulcsi landolt az ölében.

– Meg fogsz fagyni – meresztette a szemét, hiszen a kék kabát alatt a barátja nem viselt mást, csak egy vékony pólót.

– De te legalább melegen leszel – hunyorgott a fiú, és előredőlve megkocogtatta a sofőr vállát. – Itt balra, kérem!

Miután kidugta a fejét a pulcsi nyakán, Ginny elkapta az elöl ülő Happy pillantását. A férfi kajánul felvont szemöldökkel nézett előbb Lendonra, majd rá. Mikor a lánynak leesett, mire akar ezzel kilyukadni, csaknem megfulladt a nevetéstől; neki eszébe se jutott, hogy az efféle gesztusokat rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélje. Ő és Lendon barátok. Ez a tény annyira egyszerűnek és törvényszerűnek tűnt, mint az, hogy nyáron meleg van; úgy érezte, ha akarnának, se tudnának ezen változtatni.

– Elkísér minket, Happy? – érdeklődte Lendon.

– Igénylitek?

A szőke fiú szélesen elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

– Azt hiszem, megleszünk. Pihenjen csak le nyugodtan.

Így Happyt először kirakták a hoteljüknél, aztán indultak csak tovább a híres-neves Vita háza felé. Ahogy közeledtek, úgy nőtt Ginnyben az aggodalom; legszívesebben megkérte volna a sofőrt, hogy azonnal forduljon vissza, és meg se álljon a reptérig.

  Nem akarta látni azt a lányt. Nem akarta, hogy Lendon lecserélje őt.

Kifizették a taxit, és kiszálltak a foltos aszfaltra. Ginnynek egyre kevésbé tetszett ez a város: Queens jó minőségű útjai és modern autói után ez a toldozott-foltozott burkolat és a nyikorgó Ladák minden illúzióját lerombolták.
Lendon sebesen elindult, így jobbnak látta követni őt. A fiú körül se nézve átbicegett az úton, és megállt egy fehérre meszelt falú, emeletes ház előtt; az épület annyira apró volt, hogy Ginny először azt hitte, csupán toldaléka valamelyik szomszédjának. A telekhez még egy talpalatnyi dérlepte kert is tartozott, illetve egy kerítés, ami elválasztotta az utcafronttól. Lendon most ez előtt a kerítés előtt állt, és alig leplezett izgalommal megnyomta a csengőt, ami alá kiolvashatatlan cirill betűkkel valószínűleg egy nevet rögzítettek.

– Szóltál neki, hogy jövünk? – pillantott fel a barátjára Ginny karba font kézzel.

– Nem. – Lendon újra megnyomta a csengőt. Ginny a zsebében keresztbe tett ujjakkal szurkolt, hogy a lány ne legyen otthon – így csalódása nem is lehetett volna letaglózóbb, mint mikor hallotta, ahogy a bejárati ajtóban elfordul a kulcs.

– Izvinite, ya iskal svoy koshelek – csicseregte egy rekedtes hang, miközben feléjük sétálva a tárcájában turkált. – Skol'ko ya va-

Mikor a mondat közepén felnézett, úgy torpant meg, mintha beleütközött volna valamibe. A pénztárcája kifordult a kezéből, de észbe kapva gyorsan utána kapott, és még a levegőben a markába zárta.

– Lendon!? – kiáltott fel egyre szélesedő mosollyal, és a kaput csaknem zsanérostól kitépve ajtót nyitott. – Hogy kerülsz ide? Miért nem szóltál, hogy jössz?!