Assemble - Bosszúvárók 1.

Villámok

Ginny megengedte magának, hogy egy hosszú percig csak kibámuljon az ablakon és magába igya a látványt. Az óriási űrhajó kis híján az egész eget eltakarta, a földön egy pillanat alatt olyan sötét lett, mintha valaki az összes utcai lámpát lekapcsolta volna. A lány hallotta az emberek sikolyát, a légvédelmi szirénák és az autók tülkölését... Még a kiáltásokat is hallotta, amikkel a csapat tagjai igyekezték munkára buzdítani egymást.

Egyedül ő maga nem tudott megmozdulni. Csak bámulta a hatalmas űrhajót, próbálta elfogadni, hogy így lesz vége. Annyiszor nézett már szembe a halállal, annyiszor csúszott ki a markából... Sose hitte volna, hogy így fog eljönni érte.

Mennyi hűhő egyetlen halandóért!

– Ginny! – ütötte meg a fülét a tompa kiáltás. – Ginny! Gyere! Mennünk kell!

A lány álmatagon fordult meg. Lila a labor ajtaja előtt állt, shieldes kabátját egészen az álláig húzta, a hátán az elképzelhető összes fegyver ott villogott, amit csak fel lehetett rá csatolni. Ha az ember csak ezt látja belőle, elhiszi, hogy alig várja a harcot – egyedül a szeme volt, ami elárulta, mert nem csillogott benne más, csak tagadás és rémület.

Ginny bólintott. Mozognia kell, ott kell lennie az élvonalban. Megpróbált kitörni a dermedtségből.

Ébredj! – kiáltott magára. A teste megmozdult, de lélekben még mindig egy helyben állva bámulta Hela űrhajóját.

Robotikusan felcsatolta a hálóvetőt, és megnyomta a gombokat, hogy a páncélja az egész testét beborítsa. Mivel már úgysem volt értelme titkolózni, Lila szeme láttára a kesztyűt is hozzáerősítette a karvédőkhöz – az íjász szeme tiltakozón elkerekedett, de becsületére legyen mondva, nem szólt egy szót sem. Mikor látta, hogy a barátnője úgy-ahogy készen áll, mellészegődött és a folyosó vége felé kezdte terelni, ahol Tristan várt rájuk.

– Staten Islanden fognak leszállni – közölte a mágus. – Eléjük megyünk.

– Mi hárman? – vonta fel a szemöldökét Ginny.

– A többiek még szedelődzködnek.

Ginny beleegyezése jeléül bólintott. Tristan még egy utolsó borús pillantást vetett a lányokra, majd felemelte a kezét – hogy azonnal le is engedte. A narancsos kör önmagában elhalt, ahogy megjelent a levegőben.

– Tudjátok – jelentette ki a fiú leszegett fejjel. – Megtisztelő volt a csapat tagjának lenni. Akármit gondoltok is rólam, akármi történt köztünk... Köszönöm. Köszönöm, hogy a barátotok lehettem.

Ginnynek összeszorult a torka. Hirtelen most, hogy itt álltak a halál torkában, az egész kapcsolatuk nevetségesnek és gyerekesnek tűnt. Min is vesztek össze? Nem emlékezett. Összevesztek egyáltalán?

– Előttetek az egész életem üres volt – suttogta Ginny fakó hangon. – Nem voltam senki és nem szerettem senkit. Legalábbis ennyire nem. Soha nem jutott volna eszembe, hogy akár egy emberért is kiálljak, nemhogy az egész emberiségért, szóval... Köszönöm. Köszönöm, hogy megmutattátok, hogy így is lehet.

Mindhárman elmosolyodtak. Ginny legszívesebben örökre ebben a pillanatban ragadt volna, ahol sem a múltbeli sérelmek, sem a jövőtől való rettegés nem számított. Mindhárman szipogtak, de érdekes módon egyikük sem sírt.

– Szeretlek titeket – jelentette ki Lila egyszerűen. Tristan és Ginny felnevettek: kétségtelenül ez volt a legrövidebb búcsúbeszéd, amit valaha hallottak, de minden benne volt, amit csak el akartak mondani.

Röviden, szorosan megölelték egymást. Ginny úgy érezte, végre teljesen megérkezett a testébe – boldog volt, amiért az ő érintésüket érzi utoljára, még ha Ryker hiányzott is a körükből. Most, hogy érezte a barátai lélegzetét a tarkóján, belenyugodott a végzetébe, mert tudta, hogy nem lesz egyedül.