Assemble - Bosszúvárók 1.

Ellenségek

Ryker vért és füvet köhögve könyökölt fel. A mozdulat nyomán fájdalom cikázott végig a karján egészen a válláig, így ijedten visszafeküdt, és inkább onnan próbálta feltérképezni a helyzetüket.

Azt meg merte kockáztatni, hogy nem haltak meg. Nem volt nagy hívő, de abban biztos volt, a menny és a pokol nem így néz ki; nem ennyire zöldek és hidegek.

Másodszor azt érezte meg, hogy valami nyomja a hátát. Óvatosan hátranyúlt a fájós karjával, és addig keresgélt, míg ujjai valami érdes szövetet nem tapintottak. Megpróbálta megmozdítani, de vajmi kevés sikert ért el.

Zsúr, szóval az ülés alá szorultam.

Ekkor jutottak eszébe az útitársai.

– Patricia? – köhögte elfúló hangon. Onnan, ahol a kormánynak kellett volna lennie, kába nyöszörgés felelt, és hamarosan egy sápadt, sebes kéz is a látóterébe úszott. Remek, tehát a lány túlélte.

De nem mind a kettő. Ryker szorongva kutatott Lila után a tekintetével, de az íjásznak nyomát sem lelte. A nevén szólította, de arra se kapott választ. Eszébe jutott, útitársa milyen vehemensen szánkázott le a gép nyitott pallóján, és akkor már biztos volt, hogy ő nem élte túl a zuhanást. Hiszen akárhová menekült is, a jármű valószínűleg pont rá esett.

Nem akart elkeseredni, hiszen soha nem táplált különösebben gyengéd érzelmeket Lila iránt; mégis, most egy hajszál választotta el attól, hogy elsírja magát. Hogyan fog elszámolni Ginnyvel, ha a legjobb barátnője nélkül állít haza?! Főleg, hogy ő vezette a gépet ebbe a pokolba. Az, hogy lezuhantak, csakis az ő hibája.

Eszébe jutott, hogy valahogy jelezniük kéne Tristannek és Sam'elnek, mikor közeledő alakokat pillantott meg a szeme sarkában. Amennyire tudta, feljebb csúsztatta a tekintetét, de kis híján elájult, mikor meglátta, hogy az idegeneknél fegyver van. Hova az ördögbe keveredtek?! És ő mit tegyen? Hogy szóljon Patriciának a közelgő veszélyről? Meg kell őt védenie, különben nem elég, hogy nem talál haza, még ha sikerül is neki, Sam'el a fejét veszi!

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kergették egymást a fejében, mikor a különítmény megállt mellette. Rykernek el se kellett játszania, hogy meghalt; a rettegés teljesen megbénította, és biztos volt benne, hogy perceken belül el is viszi. Az ájulás határán állt, mikor a hátára nehezedő súly egyszer csak megszűnt, és kemény kezek a hátára fordították.

– Nem idevalósi – közölte egy érdes hang. A fiú ki se merte nyitni a szemét.

– Lehet, hogy csak vándor.

– Vándor, aki visszalő? Ne feledd, hogy hatástalanították mindkét lövedékünket! Hé, te! Fiú! Nézz ránk!

Ryker a fülében doboló vérrel továbbra is tette a hullát. Mindkét lövedéküket? Akkor az volt az a robaj, amit zuhanás előtt hallott! De ki lőhette ki őket? Lila? Ezért csúszott volna le az ajtón?

Az első beszélő durván megrázta. A fiú vállába a fájdalom újabb hulláma hasított, a szemei előtt csillagok kezdtek táncolni.

– Neked beszélünk, nem hallod? Nézz ránk!

Itt haljak meg, de én ki nem nyitom a szemem - futott át Ryker fején a gondolat, bár élt a gyanúperrel, az első esemény a másodiktól függetlenül is be fog következni.

– Mi van itt?

A kezek leröppentek a válláról, és a kavicsok csikorgásából ítélve a két férfi felpattant mellőle. Ryker a korábbi fogadalmára fittyet hányva úgy nyitotta fel a szemét, mintha valaki a fülébe trombitált volna; hiszen ezt a hangot ismerte!