Assemble - Bosszúvárók 1.

Lendon, Lila, Ryker, Tristan, Peter, Rhodey, Morgan

   Ginny sose hitte volna, hogy élete utolsó reggelijét ilyen nyugodtan fogja elkölteni. Igaz, nem drámai hegedűszóra és az ablakon lecsorgó esőcseppekre számított – de arra sem, hogy a közös ebédlőhöz érve nevetés hangja üti meg a fülét. Belépve az üvegajtón alig hitt a szemének; az egész csapat a fehér, ovális asztal körül ült, akiknek pedig ott nem jutott hely, vagy a falnak dőlve itták a kávéjukat, vagy odahúztak közéjük pár bárszéket.

Elsőként Vita vette észre a belépő lányt. Szélesen elmosolyodott, és barátságosan közelebb intette őt magukhoz.

– Ginny! Gyere, itt még van hely!

A szőke ebben ugyan erősen kételkedett, végül Lendon és Ryker szorítottak neki egy talpalatnyi helyet, ahová – szék híján – egy sörösrekeszt húzott, hogy le tudjon ülni. A többiek úgy folytatták a beszélgetést, mintha csak egy kávéra ugrottak volna be – ha nem a teljes harci díszükben feszítettek volna, az ember el se hiszi, hogy csatára készülnek.

– A fiúk épp most mutatták meg a kommunikátorukat – csicseregte Vita könnyedén. Fekete, feszes nadrágot, hosszúujjú pólót és mellényt viselt, tejfölszőke haját szoros kontyba tornyozta a feje tetején. – Elképesztő, hogy mennyi mindent tudsz alkotni!

– Biztos jó sok alapanyag kellett hozzájuk – bökött Sigra az állával Ryker eszköze felé. A lány az asztal túloldalán ült, és még fekete ruhái ellenére is majdnem tökéletesen beleolvadt a környezetébe. – Legalábbis jó hamar kifogytál belőlük.

Ginny elértette a célzást.

– Vesetranszplantációt se kaphat mindenki – vetette oda hűvösen. – Van egy várólista.

A magas lány grimaszolt, és a bögréjével együtt a tárolóhoz lépett. Fekete kabátja sértetten lobogott a bokája körül, ahogy merev háttal, szó nélkül kivonult az étkezőből.

– Imádkozz, hogy ne rajta múljon az életed – csóválta a fejét Lendon.

– Imádkozz, hogy senki máson se nagyon múljon az életem – paskolta meg a barátja arcát Ginny, pedig a szavai nem csengtek vidáman. – Van egy olyan érzésem, hogy a csapatból elég sokan hagynának megförmedni.

Ryker belehorkantott a kávéjába, amiből így bőséggel jutott a mellette ülő lányra is. Mikor kiköhögte magát, továbbra is vigyorogva megtörölte a száját, és gyengéden Ginny karjára tette a kezét.

– Ne aggódj, én nem hagynálak meghalni.

A szőke halkan felnevetett, majd hasonló komolyságot tettetve megfogta a fiú kezét, hogy annál fogva közelebb tudja magát húzni hozzá. Mélyen a szemébe nézett, és folyamatosan rángó szájzuggal bólintott.

– Én se hagynálak téged.

– Na, most már ott tartunk, hogy viccet csinálunk a halálunkból? – Lila vigyorogva, egy alaposan megpakolt tányérral huppant le a helyre, ami pár perccel ezelőtt még Sigrához tartozott. – Helyes, az a gyász utolsó fázisa.

Páran körülötte horkantva felnevettek körülötte, mire az íjász továbbra is grimaszolva letört egy darabot a pirítósából, és egyben a szájába tömte, elfojtva némi sajttal és sonkával. Mikor meglátta Patricia fitymáló tekintetét, még szélesebben elvigyorodott, és direkt látványosabban kezdett rágni.

– Ha ezt túléljük, esküszöm, megtanítalak rendesen enni – forgatta a szemét a hercegné. Ő is harci díszben feszített; fehér tunikában és papucsban. A haját fájdalmasan rendezett lófarokba kötötte, imádott napszemüvegét pedig ezúttal a szobájában hagyta.

Lila felhorkantott, és lenyelte a falatot.

– Ha ezt túléljük, örülni fogok, ha képes leszek enni.

Mire a kávé leért a torkából a hasába, Ginny gyomra szinte fájdalmasan összeszűkült. Minden szurkálódás, poénkodás ellenére a levegőben ott rezgett a visszafojtott feszültség, és túl sok mondat kezdődött úgy, hogy ,,ha".

Amikor Morgan belépett a helyiségbe, mindenki úgy hallgatott el, mintha a lány letekerte volna a hangerőt. Összeszorított ajkakkal végignézett a pattanásig feszült társaságon, majd nehézkesen felsóhajtott, és karba fonta a kezét.

– Thanos belépett a légtérbe – közölte reszelős hangon. Ginnynek elzsibbadt a mellkasa.

Az egész csapat – még a felnőttek is – egy emberként fordultak Lendon felé. A fiú remegő kézzel, körülményesen letette a kését-villáját, és megtörölte a száját. Ginny látta a szemében a megszilárdított rettegést.

– Mindenki a helyére!