Assemble - Bosszúvárók 1.

Új-Asgard és Szentpétervár

Ryker utolsó mondatára Ginny meglepetten kapta fel a fejét. Míg a többiek felnyalábolták és a shieldes gép felé vitték Tristant, odalépett hozzá és halkan a fülébe súgta:

– Honnan tudtad, hogy ez Thanos gépe?

A fiú bőre még a szokottnál is zöldebb lett, miközben nagyot nyelve körbekémlelt a kihalt utcán.

– Menjünk haza, ott elmagyarázom.

A lánynak nem tetszett ez a hangsúly. Eszébe jutott, hogy korábban Ryker mennyire hézagosan beszélt a családjáról, és gyanakvása még mélyebben vájt a mellkasába. Pont ez hiányzott még neki mára: újabb titkolózás.

Alig rogyott le az egyik ülésre, a gép máris halkan zúgva a levegőbe emelkedett. Patricia becsületére legyen mondva, remek érzékkel irányította a járművet a manhattani tetők sűrűjében, de Ginny még így is alig bírta megakadályozni, hogy összerókázza az utasteret. Émelygett az idegességtől és a rengeteg információtól, amelyek időnként neki-nekicsapódtak a gondolatainak. Mást sem szeretett volna, mint ledőlni a matracára és addig aludni, míg a helyzet meg nem oldja önmagát, de tudta, hogy erre nem lesz lehetősége.

– Tartanunk kéne egy kupaktanácsot – javasolta Lendon. Mindenki kábán bólogatott.

Ám a csapat céltudatossága valahogy abban a pillanatban kámforrá vált, ahogy leszálltak a főhadiszállás előtt. Lila azon nyomban berohant az épületbe, és a többiek sem erőltették a beszélgetést. Ginny fásultan visszavonult az emeletére, de előbb-utóbb bizonyossá vált, hogy nem fogja tudni megnyugtatni a gyomrát – akkor pedig már inkább legyen kint, mint bent. Megcélozta a legközelebbi mosdót, és az egyik kagyló fölé görnyedt; mikor felemelte a fejét, hallotta csak meg, hogy valaki a mellette levő fülkében is öklendezik.

– Lila? – kockáztatta meg a rekedt kérdést.

– Ginny?

– Mi a baj? – Ginny gyorsan újra visszahajolt a kagyló fölé, de már csak epét hányt. Remegő kezekkel elsimított egy szőke tincset a homlokából, és leült a földre.

– Csak kicsit megviselt ez a mai... Lelkileg.

Ez meglepte Ginnyt. Nem nézte volna ki a mindig határozott íjászból, hogy ennyire érzékeny.

– Hát ja. Engem is.

Egyszerre léptek ki a fülkéből. Míg mindketten ki nem öblítették a szájukat, egy szót sem szóltak – utána is csak maguk elé meredve dőltek a fehér csempének, ami kellemesen hideg volt a kint töltött izzasztó órák után.

– Te gondolsz néha... Apádra? – nézett fel egy idő után Lila. A hangja furcsán remegett.

Ginny gyomra emeleteket süllyedt a kérdés hallatán. Barátnője tudtán kívül olyasvalamit bolygatott meg, aminek a gondolatát még egy normális napon is messzire elkerüli.

– Persze. Állandóan – suttogta végül.

Lila nem felelt. Ginny azt hitte, pusztán elgondolkodott, de mikor odasandított, észrevettem, hogy a kezére szorított szájjal, némán zokog. Azonnal ellökte magát a faltól, és magához ölelte a lányt, akinek pusztán a válláig ért – ez azonban szemlátomást Lilát nem zavarta, mert hálásan fonta a karjait barátnője válla köré.

– Annyira hiányzik... - suttogta, mielőtt újra kitört volna belőle a zokogás.

Kicsoda? – akarta kérdezni Ginny, de ezt ebben a helyzetben nem érezte túl etikusnak, így inkább hallgatott.