Assemble - Bosszúvárók 1.

Egy utazás kezdete

Valami csiklandozta Ginny arcát. A lány elmosolyodott, és próbálta hátrahúzni a fejét, hogy visszamenekülhessen a lassan elúszó álmába, az idegen azonban kitartóan követte.

Egy ujj – ismert rá Ginny. – Ez egy ujj. Valaki simogatja az arcomat.

– Tristan? – motyogta. Az ujj visszahúzódott az arcáról, de nem az a hang felelt neki, amelyikre számított.

– Majdnem. Ryker.

Ginny hunyorogva kinyitotta a szemét. Fogalma sem volt, mikor aludhatott el, valószínűleg a hűtőrendszer és a beépített sorozatlövők között – a tervrajzai alaposan összegyűrődtek alatta, hiszen még a kanapéig sem jutott el, ott nyomta el a buzgóság az íróasztalán. Morogva eltolta magát az asztallaptól, útközben pedig kihúzott egy ceruzát a karjából, ami az éjszaka során egészen belegyógyult a bőrébe.

– Jó reggelt – mosolygott rá Ryker. Ginny viszonozta a gesztusát, igyekezvén leplezni a csalódottságot: azt remélte, Tristan legalább most eljött hozzá, és bocsánatot kér a tegnapi szavai miatt, de úgy látszik, ismét tévedett.

– Mennem kell? – kérdezte. Ryker megrázta a fejét.

– Még nem. A családod van itt. Aggódtak érted, miután egy üzenetet sem küldtél nekik...

– Ó, a francba. – A lány szitkozódva felkelt a székéről, és miközben kidörzsölte az álmot a szeméből, bekapcsolta a kávéfőzőt, hogy egy kis életet leheljen magába. Ryker aggodalmasan figyelte a kapkodását: azt remélte, hogy reggelre elmúlik ez a révület, ami tegnap fogva tartotta Ginnyt, de csalódnia kellett. A lány ugyanolyan szétszórt volt most is, mint az előző nap.

– Figyelj... Jól vagy? – kockáztatta meg a kérdést. Ginny kutyafuttában rámosolygott, és olyan szaporán kezdett bólogatni, hogy szőke haja a szemét csapkodta.

– Aha, persze, semmi baj.

– Akkor ne sózd tovább a kávédat.

A lány keze beledermedt a mozdulatba; úgy bámult a kezében tartott kanálra, mintha most látna életében először ilyet. Ryker szó nélkül elvette tőle a bögrét, kiöntötte a sós kávét a lefolyóba, és nekilátott, hogy egy új italt készítsen el neki, cukorral és kevés tejjel, ahogy szerette. Ginny szégyenkezve figyelte a fiú ténykedését, még akkor sem nézett a szemébe, mikor az a kezébe nyomta a kávéját.

– Tehát – Ryker behajlította a térdét, hogy elkaphassa a pillantását. – Jól vagy?

Ginny felsóhajtott, és hogy elodázza a válaszadást, visszasétált az asztalához. Összesöpörte a terveit, egy kupacba rendezte a ceruzákat és a tollakat, még a radírcafatokat is lepöckölgette a padlóra – de örökké nem húzhatta az időt. Felsóhajtott, és lassan megrázta a fejét.

– Nem. Nem vagyok jól... Már egy ideje.

Ryker bólintott. Ezer és egy kérdése lett volna, de érezte, mennyire kínos ez a téma Ginnynek, úgyhogy inkább hagyta, hogy a lány a saját tempójában fedje fel az érzéseit, már ha egyáltalán ő maga értette őket annyira, hogy beszélni tudjon róluk. A feszültség csaknem szétfeszítette, amíg várta, hogy Ginny összeszedje magát; csöndesen reménykedett, hogy a baj nem olyan komoly, mint hiszi, hogy pár kedves szóval el lehet tüntetni... De valahol mélyen tudta, hogy ez az egész nem olyan egyszerű.

– Nincs kedvem semmihez – suttogta Ginny végül. – Ugyanazt csinálom, amit eddig, de most nem okoz örömet se a tervezés, se az, hogy veletek legyek... Egyszerűen nem jó sehogy sem. Se egyedül, se társaságban. Sehol nem találom a helyem.