Assemble - Bosszúvárók 1.

Az utolsó nap

  A harmadik, utolsó nap volt a legnehezebb.

  Ugyanis akkor jöttek be elbúcsúzni a családtagok.

Ginny még sose érezte ennyire magányosnak magát; a többiekhez sorban érkeztek a családtagjaik, de mivel neki az anyja és a nővére is harcolni fognak holnap, senkire nem várt. A hangulatához illően kiválasztott egy Twetny One Pilots albumot, és visszafordult a bütykölnivalójához.

De most még ez se tudta lefoglalni. Mindenről – szó szerint mindenről – a családja jutott eszébe, vagy ha nem ők, akkor a barátai. Mindenki, akiért aggódhat, és akiket lehet, hogy ma lát utoljára.

És akik feléje se néznek.

– Miért hallgatod állandóan ezeket a retro vackokat? – kérdezte tőle Morgan pár évvel ezelőtt. Ginny csak a vállát vonogatta, és motyogott valamit arról, hogy szerinte utoljára 2017-ben gyártottak jó zenéket.

Lenézett a munkájára, de hirtelen még attól is elment a kedve. Egy napja és egy éjszaka óta nem aludt, hogy be tudja ezeket fejezni, de minek is töri magát, amikor a barátai fütyülnek a fejére? Ráadásul, ha a magánya nem lett volna elég, még bűntudat is gyötörte az ilyen gondolatok miatt: tudta, hogy túl szigorúan ítéli meg őket, hiszen mindannyiuknak itt van a családja, akitől el kell búcsúznia. Tristannek az édesanyja, Lilának a testvérei, Lendonnak a nagyszülei.

Tényleg, valahol lent a Bosszúállók három tagja épp most egyesül újra, de nem bírta rávenni magát, hogy lemenjen, mert akkor is csak arra tudna gondolni, hogy az apja nincs velük.

Önkéntelenül is kinézett az ablakon. Tudta jól, hogy Tony Stark bármikor visszatérhet, de nagyon értékelte volna, ha egy kicsit előrehozza azt a bármikort mostra.

Annyira belemerült a gondolataiba és a zenébe, hogy amikor valaki megkocogtatta az üvegajtaját, csaknem kiugrott a gatyájából. Dühösen megfordult, ám a szíve hatalmasat dobbant, mikor a túloldalon Rykert pillantotta meg az ajtófélfának támaszkodva – a fiú a szokott gyűrött ruháit viselte, a kezében pedig négy üveg különös sört lóbált. Ginny elmosolyodott, és ajtót nyitott neki.

– Hát te? – biccentette félre a fejét. – Nem búcsúzkodnod kéne?

– Mindenkim harcol holnap – legyintett a fiú. – Neked?

– Szintén.

Egy pillanatra kínos csöndbe fulladt a beszélgetés. A feszültség jól érezhetően vibrált köztük a levegőben, és Ginnynek semmilyen mentő ötlet nem jutott eszébe, amivel megtörhetné, úgyhogy inkább a Ryker kezében csörömpölő italokat kezdte bámulni.

– Látom elvoltál – jártatta körbe a fiú a tekintetét a laboron, ahol az egyetlen világító neonlámpa drámai háttérvilágítást kölcsönzött a szerteszét heverő ruhadaraboknak, papíroknak és evőeszközöknek.

Hát igen, talán kicsit túlságosan is belemerült a munkájába.

– Bocs a kupiért – vont vállat Ginny, de annyira azért nem érezte bűnösnek magát. A beszélgetés eszébe juttatott ugyanis egy tökéletes beszédtémát. – Gyere ide!

A fiú a lábát emelgetve átlépett egy üres ételhordón, és a műszerespulthoz lépett. Ott feküdtek kiterítve a lány büszkeségei; öt kerek képernyő, amiknek lapos kör alakja leginkább egy karóra számlapjához hasonlított. A korongok alsó és felső oldalából egy-egy durva szíj indult ki, hogy kényelmesen fel tudják őket rögzíteni a csuklójukra. Ryker kíváncsian föléjük hajolt, és óvatosan felemelt egyet a szíjánál fogva.