Assemble - Bosszúvárók 1.

A sérülés

Ginny nem tudta eldönteni, mi csörömpöl hangosabban, a táskája, vagy a lelkiismerete.

Alig egy órába telt mindent összeszednie, ami megmaradt a laborjából. A hátizsákjában zötykölődött most többek között a hálóvetője, a szétszerelt páncélja, az ahhoz tartozó huzalok, F.R.I.D.A.Y. chipje és egy tábla csoki, hogy legyen mit ennie a buszon. Mivel a liftet életveszélyesnek nyilvánították délután, a lépcsőt választotta – így viszont minden fordulóban kővé dermedve hallgatózott, nehogy lefülelje valaki. Nem volt kedve sem a magyarázkodáshoz, sem a megvető pillantásokhoz, amiket azért kapna, amiért itthagyja a csapatot a legnagyobb szószban.

Már leért az elsőre, mikor különös hang ütötte meg a fülét. Az egyik szobából szűrődött ki halkan, mégis elég hangosan ahhoz, hogy Ginny meghallja. Valaki sírt odabent.

A lány azon nyomban sarkon fordult, és elindult felkutatni a hang forrását: egy dolog volt, hogy nem akarta látni mások szenvedését, és megint másik, hogy Lendon egyedül sírt egy üres szobában. Ez minden öntörvényt felülírt.

Nem kopogott, egyből lenyomta a kilincset. Párszor járt már a barátja szobájában a nagyszüleinél, így tudta, mennyire imádja a rendet – ebben a hálóban is tisztaság uralkodott, mégis, az ágy előtt térdelő, zokogó Lendon élesen kirívott a képből. Az ajtó hangjára a fiú riadtan felkapta a fejét, ám mikor megpillantotta, hogy csak Ginny az, visszahanyatlott a feje a paplanra.

– Miért nem jöttél fel hozzám? – kérdezte a lány, ledobva a táskáját az ágyra. Lendon megrázta a fejét, és megszívta az orrát.

Ginny sajgó tagjaira fittyet hányva leült a fiú mellé a földre, és a karja alatt átbújva macskamód odadugta a fejét az állához. Lendon erre felemelte könnyáztatta arcát a kezéről – de amit látott, elborzasztotta Ginnyt.

Soha nem látott még ennyi elkeseredést egy emberen. A fiú világos szemei vörösen duzzadtak szempillái alatt, tekintetében olyan fájdalom csillogott, mintha ő volna a felelőse minden katasztrófának. A lány nem tudta, mi törte meg ennyire, egyedül abban volt biztos, ezt soha nem szabadott volna látnia – kezdte keservesen bánni, hogy nem ment tovább a lépcsőfordulóban.

– Nem tudom, mit mondjak – ismerte be. Nem kérdezte meg, mi bántja, mert egy ilyen nap után kész csoda lett volna, ha nem bántja semmi sem, és azt sem kérdezte, tud-e segíteni, mert még a saját szomorúsága elől is inkább elmenekült.

Régóta tudta, hogy képtelen mit kezdeni a síró emberekkel, de most bánta először, hogy ez így van. A mindig magabiztos, derűlátó, kiegyensúlyozott Lendont szenvedni látni olyan volt, mintha hirtelen nappal jött volna fel a Hold.

A fiú újra megrázta a fejét, de a tekintete továbbsiklott az ágyán heverő táskára. Elkerekedett a szeme.

– El akartál menni? – kérdezte rekedten. Ginny szégyenkezve a kezeire pillantott.

– Igen.

Lendon hirtelen előrenyúlva megragadta a csuklóját. A lány meglepve kapta fel a fejét, hogy egyenesen szembesülhessen a barátja őrjöngő, kétségbeesett pillantásával.

– Ne menj el – lehelte a fiú cérnavékony hangon. – Ne menj el, kérlek.

– Nem fogok. – Ginnyből öntudatlanul bucskáztak elő a szavak, annyira elképesztette a szeme elé táruló jelenet. Amellett, hogy sajnálta Lendont, most már kicsit félt is. Mi lehetett az, ami ennyire megrémítette?

Úgy döntött, a legtisztább az, ha egyenesen rákérdez, ahogy szokott.

– Mitől félsz? – tette fel a kérdést megnyugtatónak szánt hangon – Lendon azonban rögtön elengedte – szinte ellökte – magától a kezét, mintha az égetne, és felkelve nyugtalanul járkálni kezdett a szobában. Többször is kinyitotta, majd becsukta a száját; szinte hallani lehetett, ahogy küzdött a szavakkal, amik elő akartak törni belőle.