Assemble - Bosszúvárók 1.

Újra a Hydránál

Ginny csak akkor hagyta abba a sikítást, mikor talajt fogva nekizuhant egy asztalnak. Kapkodva igyekezett megkapaszkodni a szélében, nehogy zajt csapjon, de a nagy sietségnek az lett a vége, hogy felborított egy széket, és még hanyatt is esett.

– Hogy az a... – sziszegte, és nyögve felkászálódott a padlóról. A háta égett a széklábbal való kellemetlen találkozástól, de azon felül, hogy egy kicsit lehorzsolta magát, más egyéb baja nem esett.

Felemelve a fejét körülnézett. Egy aprócska, betonfalú szobában volt, ahol egyedül a már megismert asztal és szék szolgáltak berendezés gyanánt, rajtuk kívül pedig még egy szemetes és egy ajtó kapott helyet a háta mögött. Egy pillanatra megrémült, hogy esetleg eltájolta magát, és nem is Szokóviában kötött ki, de mikor felállította a széket, észrevette, hogy a támláját egy apró faragás díszíti. Hunyorogva közelebb hajolt, hátha ki tudja venni – és bingó! Egy hatkarú polip. Jó helyen jár.

Mihelyst a szoba felhagyott a pörgéssel, lekapta magáról a pulcsiját, behajtogatta a szemeteskuka mögé, és a maradék két üveg Pym-részecskét zsebre vágva kisurrant az ajtón. A szíve a torkában dobogott, egy riasztó pillanatig fogalma sem volt, hol lehet. Merre van a lépcső? Merre van Lendon? Őt ismerve mindig magánál tartotta a könyvet, tehát ahhoz, hogy az meglegyen, őt is meg kell találnia.

Találomra elindult a folyosó vége felé. Még élénken éltek benne a napok, amiket a Hydra foglyaként töltött, de várakozásaival ellentétben az emlékek fikarcnyit sem segítettek neki a tájékozódásban. Megtalálta a lépcsőt, felszaladt rajta, de az a folyosó is ugyanolyan volt, mint az előző. Fulladozva a falnak dőlt, hogy kissé lecsillapítsa a szívverését ám minél többet nyelt le a hideg, száraz levegőből, annál inkább eluralkodott rajta a pánik. Tudta, ha nem szedi össze magát hamarosan, le fog bukni és ki fogják végezni, a csapat pedig elveszíti a háborút, mégse bírt erőt venni magán. A kezébe temette az arcát. Minél inkább le akart higgadni, a szíve annál hevesebben dörömbölt. Miért, miért pont most?! Ezer éve nem volt pánikrohama!

– Ty v poryadke?*

Ginny szíve az előbbi heves dobolás után olyan hirtelen állt le, hogy a lány kis híján elhányta magát. Lassan elemelte a fejét remegő kezeitől, de a füle nem csapta be: Vita állt előtte, olyan elevenen és harciasan, ahogy talán még ismeretségük alatt soha. Mikor szembesült Ginny arcával, felhördülve hátrált egy lépést, és egy pisztolyt rántott elő az övéből, a csövével egyenesen a lány homlokára célozva.

– Kto ty?!** – kiáltott rá. Ginny kétségbeesetten kapkodva a pillantását Vita arca és a pisztoly csöve között, de végül úgy döntött, nyerőbb lesz, ha inkább a szemébe néz, amíg beszél.

– Virginia Stark vagyok – tette fel mindkét kezét. – Lendon barátja. Tudod, az amerikai, aki nem beszél oroszul.

Vita arcán kétkedés suhant át. Ginny kezdte bánni, hogy nem hozta magával a személyijét, hogy megmutathassa – de hát ki a franc megy bukszával időutazásra?! Ilyen lehetetlen helyzetbe is csak ő kerülhet.

– Mit akarsz itt? – Vita még mindig nem engedte lejjebb a fegyvert egy centivel sem, de legalább átváltott angolra – Ginny már ezt is biztató jelnek vette. – Tudtommal nem vagy Hydrás.

Ginny agya lázasan zakatolt. Tudta, elég egy rossz szó vagy mozdulat, és Vita tésztaszűrőt lyuggat belőle, okosan kell hát játszania – csak hát elég nehéz hideg fejjel gondolkodni, ha egy pisztoly csöve mered az ember homlokára!

– Lendonhoz jöttem – szegte fel végül a fejét.

– Milyen ügyben?

– Az csak ránk tartozik.