Assemble - Bosszúvárók 1.

Betörtek

  Éles sípolás hatolt Ginny fülébe. A lány elemelte könnyáztatta arcát a térdétől, és kábán felnézett, de csak másodpercek múltán jött rá, hogy a kommunikátora csörög. Fogadta a hívást, de továbbra is úgy keresztülnézett a képernyőből előugró alakon, mintha ott se volna.

– Hívtál – szólt bele a fiú aggodalmasan. Ginny egy pillanatra azt hitte, Rykert hallja, de csak még jobban elkeseredett, mikor ráébredt, ez már teljességgel lehetetlen.

– Ginny? Ginny! Hallasz?! – A Tristan hangjából kicsengő pánik végre kissé magához térítette a lányt. A kezével elmaszatolta az arcán a könnyeket, és ülő helyzetbe tornázta magát, de még így is sejtette, hogy siralmasan fest.

– Hallak.

– Hívtál. – A mágus egy pillanatra elfordult, és egy asztrálpengét lőtt ki a háta mögé; viszont amikor visszanézett a kommunikátorára, ijedten felkiáltott. – Mi történt?

Ginny megpróbálta elsuttogni a történteket, de a mondat közepén óhatatlanul elcsuklott a hangja, és újra kitört belőle a zokogás. Tristan egy darabig várt, majd szó nélkül bontotta a vonalat.

Alig pár másodperccel később csörögni kezdett Ryker karórája. Ginny elborzadva meredt a fiú lelógó, holtfehér karjára; az éles hang olyannyira elütött Ryker élettelen dermedtségétől, mintha a szerkezet készakarva akarná meggyalázni a gazdája emlékét. Ginny dühösen feltérdelt, és fogadta ezt a hívást is.

Tristan meghökkenése nem is lehetett volna nagyobb.

– Hogyhogy te vetted fel? – vonta fel a szemöldökét gyanakodva. A lány élesen beszívva a levegőt a plafonra fordította a szemeit.

– Ryker meghalt.

Míg a mágus a vonal másik felén megrendülten hallgatott, Ginny szorgosan törölgette az arcán lecsorgó könnyeket. Végül Tirstan is sóhajtott, és a szájára szorította a kezét a túloldalon.

– Hol vagy most?

– A főhadiszálláson – felelte fátyolos hangon a lány. – Kéne muníció, de még nem... Még nem tudtam elindulni.

– Ne is menj sehova. – Azzal a fiú újra kilépett.

Ginnyben feltámadt a remény, hogy esetleg Tristan hozzá siet ennyire, úgyhogy erőt vett magán, és úgy döntött, ha apró célokat tűz ki maga elé, talán könnyebben jut majd egyről a kettőre. Ezen vezérelvet követve kiadta magának az első parancsot: végy egy nagy levegőt! Majd: töröld meg a szemed!

Így lassan sikerült felállnia, és tennie pár lépést. Ryker holtteste a háta mögött mágnesként vonzotta, de biztos volt benne, ha megállna, és hátranézne, soha többé nem lenne képes újra elindulni.

Odakintről kiáltások és pisztolylövések szűrődtek be az ajtórés alatt. A lány riadtan megállt, és önkéntelenül is kinyújtotta a karját, de akárhogy kattogtatta is a hálóvetőjét, még egy nyomorult zsinór sem tört elő belőle. Végső kétségbeesésében megmarkolt egy élesen csillogó szikét, hogy majd azzal védelmezi körömszakadtáig a szanitéceket; de nem jutott vele sokáig, a belépő ugyanis még azelőtt elkapta és marokra szorított a csuklóját, mielőtt egyáltalán lesújthatott volna.

– Nyugi, nyugi! – ütötte meg a fülét egy fiú csitítgató hangja. – Én vagyok az, ne bánts!

Ginny kábán az előtte állóra bámult. Fekete haj, vörös-fehér bőr, széles vállak... Őt ismeri. És a hangját is ismeri.

Tétován leengedte a pengéjét. A fiú továbbra is óvatosan tett felé egy lépést, ám mikor látta, hogy a lány nem fog neki ártani, átszelte a köztük levő távolságot, és szorosan a karjába zárta. Kék, durva szövetű ruhájának por-, vér-, füst- és füstölőszaga volt.