Assemble - Bosszúvárók 1.

Igazi szemek

Lila örült, hogy nem volt szemtanúja a jelenetnek, amit egy fülsiketítő csattanás és egy olyan szitokbokréta követett, hogy az íjász csodálta, rájuk nem rogyott a mennyezet. Ráérősen válogatott tovább a csavarhúzók között, mialatt a többiek odarohantak az időgéphez – ha vér folyik, úgyis megérzi, addig meg minek rohanjon? Pár pillanat múlva diadalmasan húzta elő az eszközt, amiért Banner elszalajtotta – megfordulva azonban földbe gyökerezett a lába, erre ugyanis nem számított.

Sam Wilson a gép alapján kuporgott, a két karjával védve a fejét; fölötte kis túlzással az egész csapat ott tolongott, és együttes erővel próbálták megtartani a gép egyik oszlopát, nehogy a fejére zuhanjon. Végül a jó érzékkel színre lépő Wanda Maximoff mentette meg a napot: az erejével ellevitálta a vastag oszlopot a gép mellé a földre, és nekitámasztotta a falnak.

– Minden oké? – Tristan riadtan nézte a feltápászkodó Samet. A férfi nem tűnt túlságosan megviseltnek, egyedül az arca tűnt fakóbbnak a szokottnál.

– Ki a franc volt az – szuszogta – aki képes volt ellenőrzés nélkül nekidőlni annak a rohadt oszlopnak?!

A Bosszúvárók hirtelen fontosabbnak látták, hogy a dolguk után nézzenek, minthogy megválaszolják a kérdést.

Lila vigyorogva odasétált a számítógépeknél ténykedő Bruce Bannerhez, és a kezébe – a működő kezébe – nyomta a csavarhúzót. Amíg az újabb utasításra várt, engedélyezett magának egy másodpercnyi szünetet, ameddig a készülő művüket csodálta.

Ginny egy hete raboskodott Washingtonban. Tonyt és Morgant azóta nem is látták; az előbbi vagy az ügyvédjeivel tárgyalt, vagy a fiatalabbik lányához járt beszélőre, az utóbbi pedig Pepperrel karöltve az összes olyan lapot és hírportált beperelte, ahol a bíróságon elhangzottakon kívül mást is írtak Ginnyről. A családfő néha-néha befutó beszámolói alapján a lány egyre rosszabbul tűrte a folyamatos megalázást és a bezártságot; a csapat ezért is kezdte el az időgép építését mindjárt a hazatérésüket követő napon, hogy a sok nyomasztó tárgyalás mellett legalább egy jó hír is eljusson hozzá.

Féltek, hogy a géniuszok nélkül meg lesznek lőve, de szerencsére Bruce Banner elég jó projektvezetőnek bizonyult: minden eszközt részletesen leírt, mindenkinek adott feladatot, és nem kapta fel a vizet, ha valamit elbénáztak – mint például most sem. Lila még soha nem látta így dolgozni a csapatot: ott aludtak a gyakorlóteremben, odarendelték a kaját is, ha levegőre vágytak, kihajoltak az ablakon. A veteránok segítségével a gép már félig készen is állt.

– Rakjátok a helyére az utolsó oszlopot! – rendelkezett Bruce. – Figyeljetek rá, hogy rendesen rögzítsétek, és kapcsoljátok rá az áramkörre!

– Oké, és azt hogy kell? – fonta karba a kezét Patricia.

– Nagyon egyszerű – dugta elő a fejét Scott a gödörből, ahonnan eddig dolgozott. – Megmutatom, gyere.

Patricia fintorogva követte. Az íjász jól szórakozott a szóváltásukon; úgy tűnt, a Hangya a királyné első megjegyzését mégiscsak a szívére vette, azóta ugyanis minden kínálkozó alkalmat megragadott arra, hogy az orra alá dörgölje, jobb nála fizikából.

Lila telefonja az asztalon csörögni kezdett; a Pizza Hut logója villogott rajta és egy fiú neve. A lány kinyomta a hívást, és magához véve a pénztárcáját kicsattogott a teremből. Már annyi pizzát rendeltek a héten, hogy névről ismerték a futársrácot, és az is őket; Patricknak hívták, és az építészmérnöki kar hallgatója volt – amíg a New yorki csatában le nem omlott a campus. Lila, ha tehette, mindig igyekezett neki jó busás jattot adni.