Assemble - Bosszúvárók 1.

Épp időben

Ginny felnevetett – soha nem hitte volna, hogy ilyen ártatlanul örömteli hang feltörhet a mellkasából közvetlenül itt, a halál torkában. Nem is tudta igazán, min nevet: Hela arckifejezésén, mikor Skendar magához szólította a legendás kalapácsot, az ellenség kétségbeesett hátrálásán a villámlás láttán, vagy magán az emelkedett, mámoros érzésen, hogy esélyt kaptak az életben maradásra. Halovány esélyt, törékeny esélyt, de esélyt, és már ez is több volt, mint amennyivel eddig számolhattak.

Élesen beszívta a levegőt, és előrelépett. A háta mögött a csapat tagjai élesíteni kezdték a fegyvereiket, összecsördültek a dárdák, sziszegve vibráltak a pajzsok. Ginny a hálóvetőjére csúsztatta az ujját.

– Bosszúvárók! – üvöltötte el magát. Tudta, hogy a szavait a hátsó sorokban is hallják, a hirtelen jött hatalom egészen megrészegítette. Ő állt a sereg élén, ő kiáltotta ki a parancsokat, ő fogta össze ezt az utánozhatatlan bagázst. Ő, Ginny Stark. – Gyülekező!

A sereg felüvöltött, és elrugaszkodott a talajtól.

Hela a tisztás másik oldalán úgy tett, mintha a feje tetejére simítaná a haját, mire a fekete tincsek helyén egy szerteágazó zöld sisak tűnt fel. Egy intéssel életre hívott egy embermagasságú pallost, és a Bosszúvárókra mutatva ő is útjára indította a maga seregét. A két oldal katonái üvöltve rontottak egymásra, a frontvonal hamarosan villogó pengék és cséphadaróként pergő végtagok forgatagává alakult.

Ginny féltérdre ereszkedve igyekezett eloldalazni a felé repülő tőrök irányából, keresett valamit, amin a hálóit hasznosíthatná. Végszükség esetében bevethette volna a hőmeghajtású rakétákat, amiket az apja tervezett, de azzal még várni akart – ki tudja, mennyire durvul el a csata. Nem akart egyszerre kifogyni minden muníciójából.

Egy pillanatig még látta a barátait, mielőtt belevesztek volna a káoszba. Lila egyszerre két nyilat illesztett az íja idegére, Tristan pedig olyan sebesen hajlítgatott az asztrálpengékből pajzsokat, hogy a keze nem tűnt többnek egy narancsszínű villanásnál. A lány tudta, hogy ők is látták őt a földön kuporogni, de még annyit sem kiálthattak oda egymásnak, hogy vigyázzanak magukra – egy katona közéjük lépett, és mire újra kitisztult a láthatár, már eltűntek a szeme elől.

Ginny felegyenesedett, és kioldotta a lézereket a páncélján. Az apja úgy látszik, mindenről gondoskodott a beprogramozás alatt: a sisak a beépített kameráknak hála 360 fokos belátást engedett a körülötte folyó eseményekbe, a hőkamera segítségével pedig pontosan ki tudta szűrni, ki barát és ki ellenség. Felemelte a kezét, megvárta, hogy a tenyere kellően átmelegedjen, majd tüzelt – egyszerre három sötét alak rogyott össze a vörös villanás után. Ginny diadalmasan felrikkantott, és megfordulva három újabb katonát vett célba.

Hamarosan az egész seregük felmorzsolódott: minden tagjukra jutott öt-hat ellenséges katona, Ginny egy másodperc múlva egyetlen barátságos arcot se látott. Igyekezte leküzdeni a mellkasát szorongató pánikot, próbált az előtte villódzó ellenséges fegyverekre figyelni, de a tekintete egyre többször tévedt az ég felé. Hányan maradtak? Hogy állhatnak?

Valamibe kapaszkodnia kell. Sokkal jobban látná az összképet, ha nem az ellenség vállmagasságából kéne szemlélnie a csatát.

– Scott! – kiáltott bele a rádiójába. Csak reménykedni mert, hogy a csata zajában a férfi meghallotta a hangját. – Nagyítsa fel magát

Valaki megragadta a vállát. Ginny felsikított, és reflexből pofon vágta a katonát, aki megpróbálta földre vinni. A lény hátratántorodott, új rohamra pedig már nem maradt ideje, mert a lány habozás nélkül kivetett rá egyet a féltve őrzött elektromos hálói közül. Idegesen körülnézett, de a Hangya még nem volt sehol.