Assemble - Bosszúvárók 1.

Nem számít semmi 2.

– Maradunk – bólintott felbátorodva Lendon. – De te mehetsz.

– Mi?! Nem! – hőkölt hátra Ginny idegesen. – Nem megyek el innen nélküled! Miért nem akartok jönni?

Lendon végre a szemébe nézett. A lány abban a pillanatban mindent megértett – csak fel nem foghatta. Képtelen volt rá.

– Ide tartozunk – szállt be Vita is. – Nem mehetünk el.

Ginny oda se bagózott rá.

– Nem tudom, mivel fenyegettek, de könyörgöm, hallgass rám! – ragadta meg Lendon kezét. Amaz, életében először kihúzta magát az ujjai közül. – Fejezd be ezt az őrültséget, és változz vissza önmagaddá, kérlek!

– Ez vagyok én – sütötte le a szemét a fiú.

– Nem, ez nem te vagy! – Ginny valósággal felsikoltott. – Te hűséges vagy, és megbízható, és becsületes...  A hülyeségig becsületes... Mindig a nehezebb utat választod, mert az a helyes, és annyi bűntudatot keltesz bennem, hogy muszáj legyen kövesselek... És akkor sem árulnál el minket, ha az életed múlna rajta... Ha valamiben bizonytalan vagyok, mindig tudsz tanácsot adni... És én nem is tudom elképzelni, hogy ez ne így legyen...

Soha nem érezte még ennyire szánalmasnak magát. Fogalma sem volt, miről beszél, csak annyit érzett, hogy a világa és a lelke lassan, recsegve-ropogva összeomlik, portól kavargó, sajgó űrt hagyva maga után, és egy olyan valóságba taszítja, amely túl borzalmas ahhoz, hogy igaz legyen, mégsincs belőle menekülés. Csapdába esett a saját érzelmeiben.

– Szóval az egész hazugság volt? – suttogta megsemmisülten. – A barátságunk? 

– Dehogy volt hazugság! – lépett előre Lendon. Mindkettejük mellkasa vehemensen emelkedett és süllyedt. – Ginny, te voltál az egyik legjobb dolog, ami csak történhetett velem, esküszöm! Ezért nem mertem elmondani, féltem, hogy megutálnál!

A lány halványan elmosolyodott. Tudta, hogy a barátja igazat mond, mindig igazat mondott. Talán ez az egész Hydra-ügy csak egy pillanatnyi kilengés volt, még nem visszafordíthatatlan.

– Soha nem tudnálak gyűlölni – nézett a szemébe. – Soha. Na, fejezd be a hülyéskedést, és gyere velem haza.

Lendon elkomorodó pillantása azonban hamar megfojtotta minden reményét.

– Sajnálom, Ginny, de nem megy – suttogta fájdalmasan.

– De miért?!

Ha azt hitte, az eddigieknél már semmi nem okozhat neki nagyobb sokkot, tévedett. Lendon ugyanis nehézkesen felsóhajtott, és szinte dacosan felelt:

– Mert így visszahozhatom a szüleimet.

Ginnyvel megfordult a világ.

Nem. Nem, nem, nem. Ez egyszerűen nem lehet, nem tehette...

– Lendon – suttogta halálra váltan. A feje furcsamód tisztább volt, mint eddig bármikor. – Ugye nem te nyitottad ki a halál kapuját?

A fiú hallgatása minden magyarázatnál ékesebben szólt.

Ginny hisztérikusan felnevetett, és önkéntelenül hátrált pár lépést. Lendon leforrázva állt a képernyők izzó fényében, mégis, a száját makacsul összeszorította, hogy üzenje: akármit mond is a lány, nem bánta meg, amit tett.

Ez viszont Ginnyt nem állította meg. Az első sokkon túllendülve a szomorúság helyét egy új, olyan erős érzelem vette át, amilyenhez még soha nem volt szerencséje: a lángoló harag, az a fajta, amellyel birodalmakat és világokat lehetne elpusztítani, ami felperzsel a mindent, amit ér, érzéseket, barátságokat, múltakat.