Assemble - Bosszúvárók 1.

Epilógus

Vita köhögni kezdett, mikor belökte a könyvtár ajtaját. Az elmúlt pár hónapban végre sikerült vevőt találniuk Tristan könyveire, úgyhogy alaposan kitakarították az egész helyiséget, de a por még így is kérlelhetetlenül bevette magát a régi, megmolyosodott lapok közé. A lány átvágott a szobán, szétrántotta a függönyt, és kinyitotta az összes ablakot, hogy eloszlassa kissé a ködként kavargó porfelhőket.

Szomorú sóhajjal nézett vissza a szobára, ami mintha a saját lelkiállapotát tükrözte volna. Tristan eladásra szánt könyvei magas kartondobozokban álltak a sarkokban, mindegyiken a címke: Midtown Gimi, Bloomingdale, Logos... A többi viszont, amit még nem sikerült elpasszolniuk, a polcokon porosodott pontosan úgy, ahogy a mágus hagyta őket. Mintha költözésbe fogott volna, amitől időközben elment a kedve.

Három év. Három év telt el, mióta elmentek, és a szobáik még mindig átmenetet képeztek az emlékezés és a továbblépés között.

Épp úgy, mint a csapat.

Vita, hogy kezdjen valamit a kezeivel, megtörölte az arcát a nyakában lógó törülközővel. Maga sem tudta, miért jött ide. Nem itt kéne lennie: ki kellene élveznie az utolsó New Yorkban töltött óráit, mielőtt elindulna Buenos Airesbe kiiktatni azt a drogkartellt, amire Fury ráállította. Leguríthatna egy whiskey-t, feltehetne egy lemezt, ne adj' Isten kiugorhatna valamelyik bárba táncolni egy kicsit.

De nem, ő itt van a halott csapattársa könyvtárában, és a könyveit szagolgatja.

Igazság szerint mindig is sajnálta egy kicsit, hogy eladományozzák ezeket a gyönyörű köteteket. Igaz, hogy soha nem olvasta egyiket sem és tudta, hogy a könyvtárakban jobb helyük lesz, de néha szeretett feljönni ide és nézegetni őket. Az idő múlása ezen a szobán látszott a legkevésbé – ha ezeket a könyveket forgatta, úgy érezte, az egész rémálom három évvel ezelőtt meg sem történt. A Bosszúvárók alapítói nem haltak meg, ő nem a Shield bérgyilkosa, és legfőképpen nem ilyen rohadtul magányos.

Kinyitotta a Bloomingdale feliratú dobozt és a kezébe vette a legfelső kötetet. Ez is ugyanolyan gyönyörű volt, mint a többi a borítóján levő színes, dombornyomott mintákkal, amikor pedig kinyitotta, édes régikönyv-illatot árasztott. Vita az orrához tartotta, mélyen beleszagolt, majd lapozgatni kezdte. Maga sem tudta, mit keres, csak érezni akarta a vastag papírt az ujjai alatt.

A betűk összemosódva peregtek a szeme előtt – sok írás nem is angolul volt, hanem valami furcsa írásképű, idegen nyelven. Már épp be akarta csukni a könyvet, amikor egy gyanúsan ismerős szón akadt meg a szeme. Szaporán kapkodta a levegőt, miközben újra igyekezett megtalálni azt az oldalt – olyan izgalmat érzett, amilyet már nagyon régen nem.

Törökülésbe helyezkedve olvasni kezdett: minél több tárult fel előtte a szövegből, a mosolya annál szélesebbre húzódott. Egymás után háromszor olvasta végig az előtte feketéllő sorokat, mert még mindig nem merte elhinni, amit lát. Ott volt tisztán, világos leírva – nem lehet ilyen egyszerű!

Szinte öntudatlanul felpattant a szőnyegről, a hóna alá csapta a könyvet, és lerohant a szobájába. A fiókja mélyéről előhalászta a kommunikátort, amit ugyan már ezer éve nem használt, az ujjai még mindig emlékeztek a bevett kombinációra. Fel-le járkált az ágya mellett, miközben várta, hogy a barátja fogadja a hívását – mikor felzúgott a hangja a vonal túlfelén, kis híján elhajította a könyvet ijedtében.

– Skendar! – szólt bele, mikor sikerült visszanyernie a lélekjelenlétét. – Nem érdekel, mit csinálsz, azonnal ide kell jönnötök!

– Baj van? – Skendar hangjából még galaxisokkal arrébb is kicsendült az aggodalom. Vita szusszantva a hajába túrt az izgalomtól. Nem igaz, hogy még mindig nem érti!

– Rájöttem! – kiáltotta, miközben madárként legyezgetett a kezével. – Rájöttem, Skendar!

– Mire?!

Vita reszketeg lélegzetet vett, hogy még egyszer átgondolhassa a mondanivalóját. Skendar a vonal túlfelén ugyanolyan feszülten várakozott, mint a lány.

– Rájöttem – fújta végül Vita, – hogy hogyan tudnánk visszahozni őket.

A BOSSZÚVÁRÓK MÉG VISSZATÉRNEK