Assemble - Bosszúvárók 1.

Eltűntek

Ginny megrázta magát, hogy felébredjen a kábulatából. Egyelőre még fogalma sem volt, mit jelent az valójában, hogy ellopták a Tesseractot, de azt érezte, hogy semmi jót. Újra kényszerítette magát, hogy haladjon tovább; ellökte magát a félfa helyétől, hogy csatlakozzon a sarokban ténykedő Tristanhez.

Már megszokásból is a földön kezdte keresni a csapattársait, de legnagyobb rémületére Skendar nyúlánk alakjába sehol nem ütközött bele. Növekvő gombóccal a torkában fordult vissza a folyosóra, hátha csak elkerülték a fiú testét, de a lépcső ugyanolyan üresen ásított, mint ahogy otthagyták.

– Vita! – hallotta Tristan rémült suttogását bentről. – Hallasz engem?

Nem érkezett válasz.

Ginny-nek megfordult a fejében, hogy kihasználja az alkalmat és kereket old, de aztán eszébe jutott Lendon. Ha Vita meghal, az a legkevesebb, hogy beszámol neki róla, hogyan történt.

A mágusra a sarokban talált rá; épp a lány mellkasára simuló mellényt próbálta szétfeszegetni, hogy felmérhesse a sérüléseit. Alig pár lépést kellett csak tennie, Ginny orrát megcsapta az állott vér szaga, amely Vita mellkasából kitartóan szivárgott a poros földre, vörösre színezve tejfölszínű haját.

Akármennyire nem kedvelték egymást, Ginny-nek rosszul esett így látni őt; eszébe jutott Ryker, közvetlenül utána pedig Skendar, és úgy érezte, a szíve neki is épp úgy vérzik, mint Vita bőre.

– Túl fogja élni? – tette fel a kérdést halkan.

– Azt hiszem – bólintott Tristan, miközben leszakítva egy darabot kék köntöséből nekiállt bekötözni a lány súlyosabb sérüléseit. – Hogy van Skendar?

Ginny nyelt egyet. Azzal kecsegtette magát, talán a fiúnak sikerült kereket oldania a mészárlás előtt, és most valahol ő is épp utánuk kutat.

– Nem találtam meg. Se a Tesseractot.

Súlyos csönd ereszkedett rájuk. A mágusnak sikerült befejeznie Vita stabilizálását, úgyhogy neki is nyitott hamar egy portált, de az előzővel ellentétben ez nem záródott be, miután áthaladt rajta. Tristan várakozó pillantásából Ginny ráébredt, hogy itt már nincs semmi keresnivalójuk – nehéz szívvel zsebre vágta hát Vita elhullajtott bicskáját, és ő is átlépett a narancsos körön.

Mintha egy másik dimenzióba lépett volna át. A nyöszörgések és sürgető kiáltások elhaltak, a testek tengerében már csak itt-ott látott elvétve pár fáradtan csellengő nővért – Patricia is köztük volt, egy férfi és egy nő teste között ült a fal tövébe roskadva. Ginny jöttére felemelte a fejét, és mire a lány odaért hozzá, már remegő tagokkal fel is tápászkodott.

– Ki jött? – nézett rá fáradtan. Ginny meglepődött az elcsigázott hangnemen, úgyhogy csak akkor jutott eszébe felelni, mikor Patricia már úton volt az új sebesültek felé.

– Vita. Szúrt sebbel.

A hercegné csak legyintett, hogy vette az adást.

Ginny tétován figyelte, ahogy Patricia is letérdel a szőke lány mellé a földre, és szakavatott, sebes mozdulatokkal megkezdi az ellátását. Szeretett volna segíteni valahogy, de ötlete sem volt, mégis hogy tehetné hasznossá magát, úgyhogy inkább a már jól bevált ,,bé" opciót választotta; kínosan csellengett faltól falig, és imádkozott, hogy tűnjön már fel végre valaki, aki kihúzza ebből a helyzetből.

Ha a többi imája nem is, ez az egy nemsokára meghallgattatott – megérkezett ugyanis a csapat legközelebb állomásozó része.

A kórteremben egy pillanatra megállt az élet; Patricia keze belefagyott a sebvarrásba, Sam'el, Natasha és Peter pedig úgy bámultak a bentlevőkre, mintha mindenkire számítottak volna, csak rájuk nem. Ginny mellkasából fulladásszerű sóhaj tört elő, mikor megpillantotta a barna hajú férfit az ajtóban; a ruhája megviseltnek tűnt, a bőre nem volt több véres masszánál, de lélegzett, mozgott, és ennél nagyobb ajándékot a lány el se tudott volna képzelni. Pár lépéssel futva átszelte a szobát, és könnyes szemmel Peter nyakába vetette magát.