Assemble - Bosszúvárók 1.

Vallomás

Miközben a többiek is sorban beléptek a terembe, Ginnynek volt ideje alaposan feltérképezni a helyiséget. Vele szemben, egy magas mahagóniemelvény mögött ültek a bírák, ahogy számított rá: középkorú, komoly férfi mind. Mögöttük a falon a szenátus barna-arany címere függött, a falakat körben pedig amerikai zászlók díszítették – a lány ízlésének kissé túl sok volt ez a hivalkodás, úgyhogy inkább a jelenlevőket vette alaposan szemügyre.

Az emelvény előtt két pad állt, egyik a jobb, másik a bal oldalon. Elégszer látott bíróságon játszódó filmeket ahhoz, hogy tudja, a jobboldali való a vádlottaknak, a baloldali pedig a tanúknak és az ügyésznek; a gondolat mindenesetre, hogy vádlottként kezelik őket, nem nyugtatta meg. Most már végképp nem reménykedhetett benne, hogy esetleg kitüntetnék őket a Hydrára mért csapásért.

– Foglaljanak helyet – szólította fel őket a bíró. A Bosszúvárók szinte tökéletesen egyszerre húzták ki a széküket.

– Itt leszünk mögöttetek – súgta a lány fülébe Tony. Ginny mereven előre nézve bólintott.

Időközben az esküdtek is összeszedték a papírjaikat, ugyanúgy, ahogy velük szemben Sam'el. A király nyájasságának most nyoma sem volt: keményen, határozottan nézett a férfiak szemébe. Ha nincs alku, hát nincs alku.

– Azért idéztük be önöket – Ahogy az ügyész felállt a helyéről, sztentori hangja az egész termet belengte. Ginny hátán a hideg futkosott. –, hogy megtaláljuk és felelősségre vonjuk a szokóviai robbantások felelősét.

– Hol történtek ezek a robbantások pontosan? – emelte rá a tekintetét Sam'el. A férfit szemmel láthatóan nem ingatta meg a fiatal király határozottsága; oda se figyelve intett az egyik sarokban álló posztosnak, aki szolgálatkészen kapcsolta be a pulpitus mellé állított kivetítőt. A monitoron pár pillanat múlva egy lebombázott, romba dőlt város képe jelent meg, amelynek a sarkán, ha nem jelent volna meg a 4/11/2040 felirat, Ginny azt hihette volna, a második világháború alatt készült.

A lány megrendülve meredt a fotóra. Ezt ők csinálták. Romba döntötték a fél várost.
Vajon hányan haltak meg azért, hogy ő szabad lehessen?

– Az első robbanás folyó hó negyedikén, helyi idő szerint délelőtt hét óra tizenhárom perckor következett be, Novi Gradtól öt kilométerre – olvasta a jelentést a férfi. – Ezeket további, kisebb robbanások és rengések követték, amelyek először helyi idő szerint hét óra huszonnyolc perckor érték el a külvárost. Kilencvenhét épület dőlt romba, megközelítőleg száznegyvenen sebesültek meg könnyebben vagy súlyosabban, és eddig nyolcvanhárman veszítették életüket.

Súlyos csönd ülte meg a tárgyalótermet, amelyet egyedül a kamerák kattogása tört meg valamelyest. Ginny szinte érezte, ahogy minden vér kiszalad az arcából, meg kellett kapaszkodnia az ülése peremében, hogy le ne szédüljön róla.
Nyolcvanhárom halott... Száznegyven sebesült...

Magába roskadva dőlt hátra a széken. Már nem is akart küzdeni, úgy érezte, minden büntetést megérdemelnek. Az egész csapat, de főleg ő... Aki vakon elrohant Lendonért, aki hagyta, hogy elrabolják... Akiben annyi kurázsi sem volt, hogy az első adandó alkalommal megölje magát...

Kipislogta a könnyeket a szeméből. Nem sírhat, most nem. Nem a kamerák előtt.

– Részvétünk Szokóvia polgárainak – szólalt meg Sam'el nagysokára. – De ez még mindig nem tisztázza, mivel is vádolnak minket pontosan.

Ginny csodálattal adózott a fiú lélekjelenlétének, amiért ennyi idő alatt képes volt összeszedni a gondolatait. Megkockáztatott egy pillantást a csapat többi tagjára, hogy lássa, vajon őket is ennyire megérintették-e az események, és nem kellett csalódnia: mindnyájan sápadtan, könnyes szemmel bámultak maguk elé, Lila pedig, aki mellette ült, folyamatosan a fejét rázta.