Felhőkarcoló

Prológus

Mark — 2012. November 09.

Csak a sötétet látom, a halványan kirajzolódó, kopott tárgyakat magam előtt. Ismét nincs fény, nincs meleg, nincs mellettem senki.

– Anya? Anya, itt vagy? – A torkomba csak a por jut be, az éles sötét, ami elszorítja a gyomromat. Egyedül érzem magam, fáradtnak, de a szememet szúró szárazság nem enged aludni.

– Mark?

– Miért nem látok, anya? – A hangomban meghal az élet, a végén már csak a remegés jut ki a fogaim közül, és nem hagy, nem hagy levegőhöz jutni.

– Megint kikapcsolták az áramot, semmi baj kincsem. – Halk motoszkálás váltja a szavait, tudom, hogy engem keres, de nem talál meg. – Majd... majd visszakapcsolják. – A hangja hirtelen mellettem cseng fel, a tenyere a vállamon, a fejemen pihen. Anya szeret, és ezért nem fázom.

– És ha nem?

– Mindig visszakapcsolják, kincsem.

– De...

– Cssh, nyugalom. – Épphogy a nyugtató hangja eljut a fülemig, halkan dúdol tovább, az arcomat simogatja minden halk szava.

Érzem, ahogy vacog, mert hideg van, mert a betört ablakunkon beszökik a hideg. Már hetek óta ilyen, de apa szerint nem lesz baj. Mindig azt mondja, hogy ne féljek, nincs miért sírnom, mert mindent rendbe hoz majd. És boldogok leszünk.

Emlékszem, miről beszéltek anyuval tegnap este akkor, amikor nekem már aludnom kellett volna. Az iskoláról volt, egy bácsiról, akivel ismerik egymást már nagyon, nagyon rég. És rólam. A nevemet hallottam, sok olyan szót, amiről azt sem tudtam, micsoda. Csak annyit értettem, hogy én vagyok a jövő. A családunk jövője, és rajtam múlik minden.

Azóta másra sem tudok gondolni, csak arra, hogyha elrontok valamit, akkor anyuék szomorúak lesznek. A testvéreim jutnak az eszembe, akikkel mindig egy ágyban alszom, hogy miattuk is jónak kell lennem, és még csak azt sem tudom, miért.

Jackson — 2012. November 09.

A labdámat keresem, amit tegnap kaptam anyuéktól. Azt mondta, ha ezt is elvesztem, apa soha többé nem visz majd el a helikopterével, hogy az autókat nézhessem a magasból, viszont ebben a hatalmas nappaliban már most nem találom!

Már a kanapé alatt is megnéztem, a mosogatóban, hátha valamelyik takarító néni eldugta, de nem volt sehol. Már ég a szemem, félek, hogy anya megtudja, és leszíd, én pedig megint egyedül leszek a szobámban.

Ilyenkor olyan jó lenne egy kistestvér, akire ráfoghatom, ha elvesztek valamit, vagy akivel játszhatok, mikor kiderül, hogy én voltam a hibás, és csak ráfogtam. De nem, anyuék mindig azt mondják, nincs idejük arra, hogy legyen belőlem még egy.

– Csak nem ezt keresed? – Apa hangjára beverem a fejem a kanapé melletti kisasztalba, viszont mikor ránézek, ő csak mosolyog. Az a kék kislabda van a kezében, amit már olyan régóta keresek, és amin az múlik, megőrülök-e unalmamban egyedül.

– Igen! De anyunak ne mondd el. – Úgy kapok érte, mint a levegőért, szinte érzem, ahogy felcsillannak a szemeim, mikor a kezemben érzem.

– Eszem ágában sincs. – A hajamba borzol, és az arcomra puszil, amit fintorogva próbálok letörölni az arcomról, mert túl nyálas. – Olyan meleg van itt. Miért nem veszed le a pulóveredet? – Miközben beszél, az ujjai a nyakkendőjét piszkálják, de már ne tudok ráfigyelni. Csak a labdát nézem tovább, amit fejben már ezerszer magamhoz ragasztottam, hogy ne veszítsem el.

– Áh, drágám, hazaértél? Mi volt ma? – Amint anya hangja is beköltözik a hatalmas nappaliba, a labdát jól láthatóan kezdem gyűrni magam előtt, de nem nézem meg, látja-e. A végén még észre venné az arcomon, hogy csak pár perce lett meg, és én lebukok. Akkor hiába kötöttem apuval szövetséget ismét.

– Megint beszéltem vele.

– És? Elfogadtad? – A hangjuk elcsendesedik, mintha titok lenne mindaz, amiről beszélnek, bár hiába suttognak, nem tudom, miről van szó.

– Még nem, de fogom. Nagyon rossz helyzetben vannak, és Jackson korában már ismertem is őt. Ráadásul van négy gyereke, de pénze semmi.

– És szerinted ez jó ötlet? Mármint, nekünk is sok van benne. – Anya csak a torkát köszörüli, ebből tudom, hogy apa csúnyán néz, amit még csak látni sem akarok. Túl szigorú sokszor, és ilyenkor cseppet sem tetszik.

– Ő csak annyit kért, hogy juttassam be egy egyetemre, és ha az a fiú tényleg olyan okos, mint mondja, még ösztöndíjas is lehet. Azon a kisfiún múlik az egész jövőjük.