Felhőkarcoló

62. rész

Mark

Egész jó film volt, elfeledtette velem a múltkorit, mikor valami belezős horrort néztünk. Mondjuk Jacksont sokkal kevésbé kötötte le, mint engem, de tudva azt, hogy ő az erőszakos, feszült horrorokat szereti jobban, ezen nem kéne csodálkoznom.

A pláza egyik hátsó bejáratán keresztül megyünk ki a fagyos levegőre, pont mint amikor Amberékkel együtt voltunk moziban. Én pedig rosszul lettem. Bár így, ennyi minden után belegondolva már kicsit sem furcsa, hogy Jackson hazakísér engem.

Most is itt sétál közvetlenül mellettem, a válla minden lépésnél hozzám simul, de észre sem veszi. Annyira oldottan beszél, hogy igazából pár hónapja el nem hittem volna, hogy ez egyáltalán előfordulhat, amin nem kéne meglepődnöm, mert megint Ricky-ről van szó, vele kapcsolatban pedig egy pillanat alatt elönti a hevessége.

– Én már... nem bírom elviselni. De komolyan. – Csak beszél, egy pillanatra megáll a nyelve, miközben pont azon az útvonalon sétálunk végig, mint a múltkor.

– Megint összevesztetek, ugye?

– Igen. Annyira nehezen kezelem, és nem tudom, mit csinálhatnék vele. Sokszor mintha nem is az apám, hanem az ellenségem lenne. – Mély levegőt vesz, ahogy kifújja magát, majd csak akkor kapok észbe, mikor megérzem, hogy a kézfejemhez simul, és remegő gyomorral nézem végig, ahogy velem egyszerre mozdul. Csak beszél az utcát bámulva, miközben a tenyere az enyémbe csúszik, az ujjaink összegabalyodnak, és hirtelen elönt a zavar. Megfogta a kezemet. – Néha nem tudom eldönteni, melyikünk a gyerek.

– Szerintem le kéne ülnöd vele.

– Mégis minek?

– Hogy átbeszéljétek. – A hangom kicsit ingatag, mert kénytelen vagyok én is az utat figyelni a kezünk helyett, és őszintén meglep az, hogy neki ez ilyen természetes dolog. Miért ver ilyen hevesen a szívem?

– Én nem akarok beszélni vele.

– Jackson. – Felsóhajtok, mert visszahúz a világba egy kicsit az a gyerekes hiszti, ami a hangjába költözik. Ilyenkor tudom, hogy a Ricky-től felvett, szűk látókörű, makacs énje csakis annak köszönhető, hogy soha nem mutatták meg neki, hogy kell a konfliktusokat kezelni. – Itt te is tévedsz.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy változást vársz tőle, miközben te nem vagy rá hajlandó. – Találkozik a tekintetünk, ahogy felém néz, és még az sem jut el az agyamig, merre megyünk. Nem a kocsi felé indul, hanem az egyik mellékutcán le, ahol még mindig kint vannak a karácsonyi égők.

Nem tudom, merre visz, csak azt, hogy még nem akar hazamenni a szüleihez, én meg fürdök az érzésben, hogy mellettem jobban érzi magát.

– Szóval nekem is meg kéne változnom?

– Igen – biccentek egyet, ahogy helyettem is kimondja, amiért legbelül nagyon hálás vagyok neki. – Nagyon rosszul kommunikáltok.

– Vele nem tudok másképp.

– Dehogynem. – Mély levegőt veszek, ahogy megszorítja a kezemet és közelebb húz magához, mert egyre keskenyebb a járda. – De megértem, hogy jelenleg nem tudsz semmilyen alternatívát arra, hogy másképp csináljad. Úgy próbálsz Ricky-vel beszélni, ahogy ő is szokott. Ő pedig borzalmasan csinálja.

– Mert elfelejti, hogy a fia vagyok és nem az alkalmazottja. – Idegesen fúj, ahogy ezt kimondja, én meg egy egészen kicsit elmosolyodom azon, mennyire hisztis tud lenni. – De nem tudom, hogy csináljam normálisan.