Felhőkarcoló

3. rész

Mark

– Ez mind? – Amber egy ezer wattos mosollyal néz fel rám, miközben azt a négy teli szatyrot tolja elém, amikben konkrétan az új ruhatáram van. Nem kicsit örül magának a lány, egész sok mindent sikerült rám sóznia.

– Azt hiszem. – Mély levegőt véve mérem végig, mégis mit kapartam össze az elmúlt csaknem három órában. Nem mondanám pénzkidobásnak, de tény, hogy ennek a negyedét sem hagytam ott még soha sehol egyszerre.

– Hé, amúgy komolyan mondtam. – Mosolyogva várja, amíg a kasszán virító összeget nézem, és felé nyújtom a bankkártyámat.

– Hm?

– Tudod, a kávét. – A vállát rántva intézi a dolgát, amíg én azt a négy számjegyet mantrázom magamban, ami tulajdonképpen a PIN kódom. – Szívesen megmutatom a várost is neked, nehéz lehet újként eligazodni ebben a bazinagy belvárosban.

– Oh. – Pár pillanatig csak állok gondolkodva, nem érdekel, hányan szobroznak mögöttem a sorukat várva. – Hát... Még átgondolom. Nem tudom, lesz-e időm rá.

– Ha igen, akkor engem itt megtalálsz. – A jókedve egy percig sem lankad, majd már csak azt veszem észre, ahogy a blokkot az egyik zacskóba tömi.

***

– Mark. – Ricky épphogy hozzám szól, a telefonja pont ebben a szent pillanatban szólal meg. Tulajdonképpen ez a negyedik alkalom, hogy így végződik egy majdnem beszélgetésünk, talán ez az oka, hogy köszönésnél és pár szónál több még nem hagyta el a torkomat, mióta itt vagyok, pedig lassan két óra.

Csak az arcomat dörzsölöm, a túlságosan is hosszú hajamat túrom, miközben a sok olvasatlan emaillel szemezek. Elfáradtam, úgy érzem, szükségem van egy kis szünetre, de nem merek felállni. Mi van, ha Ricky nem engedné? Félbe meg nem szakíthatom, miközben telefonon tárgyal valakivel.

– Nem, Jun, még nem. – Nagyot sóhajtva rogy le a hatalmas székébe, aminek hála felnézek rá fél szemmel. Ő sincs sokkal jobb passzban nálam, bár mondjuk, én nem terelgetek egy csúcsvállalkozást évek óta. – Majd Mark segít nekem, nem hiszem, hogy kifogna rajta egy kis üzletterv. – Még a vállát is megrántja, majd egy halvány kis mosolyra húzza a száját, mikor a nevem hallatán összetalálkozik a tekintetünk. – És? Nem kell lejárnia a próbaidejének, mire ilyen feladatokat adok neki. Az én cégem. Az én döntésem. – Még fintorra is húzza az arcát, mintha minimum láthatná a vonal túlsó oldalán lévő, bár Ricky-t kicsit sem zavarja.

Még beletelik pár percbe, mire lerakják a telefont, én pedig ezt a pillanatot választom arra, hogy egy nagyobbat nyelve vegyem el a kezeimet a billentyűzetről.

– Új feladatom lesz?

– Mi? – Úgy mered a reménnyel teli szemeimbe, mintha megőrültem volna, mintha fogalma sem lenne arról, miről beszélek.

– Csak... azt mondta...

– Ja, az. Semmiség, ne is törődj vele. Neked még maradnak az emailek egy darabig, de neki erről nem kell tudnia. – Legyint és vigyorog, teljesen olyan fejet vág, mintha örülnöm kéne ennek, mintha nyugtatgatni akarna ezzel. Viszont fogalma sincs róla, hogy ez még csak a második napom a laptop felett, de már most gyűlölöm csinálni.

Nem adom ezt a tudtára, csak mély levegőt veszek, és úgy mosolygok halványan, mint akinek hatalmas kő esett le a szívéről. Nem mondhatom meg neki, hogy a mostani feladataim mennyire feszélyeznek, egyszerűen csak nyelek egyet. Mélyre nyomom.

Haza akarok menni, elképesztő késztetést érzek rá, hogy most azonnal buszra üljek, és a régi ruháimmal, nulla pénzzel a zsebemben magam mögött hagyjam ezt a hatalmas várost. Igaz, hogy még semmit nem láttam Szöulból, de nem is akarok.