Felhőkarcoló

56. rész

Mark

Az ébresztőm felvisít, és igaz, hogy a közelemben sincs, egyből felriadok rá. Az arcomhoz nyúlok, és egy fél pillanat alatt fejbe ver minden, ami tegnap este történt. Emlékszem, hogy Jackson szinte rám döntötte az ajtót, hogy rám mászott, én meg talán már csak akkor tértem egészen észhez, mikor már a kanapén mászott félig felém.

Az arcomhoz, a hajamhoz nyúlok, ahogy felemelem a fejem, mert az ébresztőm abbahagyja magától az üvöltözést, és már a szememet is kénytelen vagyok kinyitni, ahogy magam mellett tapogatózva nem találom őt. Jackson nincs itt.

Összezavarodom egy kicseszett pillanat alatt, ahogy az órára nézek, mert alig mutat reggel fél hatot, úgyhogy nagyjából lehetetlen, hogy csak előbb kelt fel nálam az egyetem miatt. Egyszerűen lelépett.

A díszpárnám durva anyagába fejelek, ahogy megint megszólal a telefonom, és már rendesen kínszenvedés már csak a gondolata annak, hogy fel kell kelnem. Mégis megmozdít a tudat, hogy az egyetlen dolog, amivel elérhetem, hogy ne rá gondoljak, az a munka, és ha itt maradok a kanapémon egyedül, csak meggyilkolom magam.

Mégis miért csinálja ezt folyton? Miért tűnik el csak úgy?

Hazudnék, ha azt mondanám, sikerült kicsit kikapcsolnom az agyamat, mert bőven elég az, hogy egy másik Wang ül a közelemben pár méterrel arrébb egész álló nap, és hallom, ahogy beszél, de nem hozzám. A telefonba hadar, vagy éppen Naeunnel vitatkozik, miközben mintha én félig itt sem lennék, viszont tudom, hogy ez nála a bizalom jele.

Nem foglalkozik velem különösebben, mert megbízik abban, amit csinálok, és annak ellenére, hogy a rohadt makacs, kiszámíthatatlan fia mennyire szétzilálja a napjaimat, ez Ricky-től akkor is jól esik.

– Nem, az legkésőbb három év múlva valósítható meg. Igen, még így is... – Ricky ideges hangja szakít félbe, ahogy megint az iroda és a mosdója között ingázik a telefonba morogva, de még csak halvány fogalmam sincs, miről van szó.

Egy fél pillanatra nézek csak fel az arcára, viszont ahogy a laptopom felé fordulok ismét, egy másodpercre a homlokomat ráncolom. Egy új emailem jött, és a nevéből ítélve még csak fogalmam sincs, ki az, viszont ahogy megnyitom, elég egy töredék másodperc, hogy a vér is kiszaladjon az arcomból.

Se tárgy, se egy értelmes mondat, egyedül egy beszúrt fotó. Rólam.

Ahogy jövök ki abból a hatalmas felhőkarcolóból kora reggel, annyira messze, hogy már szinte pixeles az arcom a képen. A szívem egy pillanat alatt a torkomba ugrik, remeg a kezem, és hirtelen még csak az sem érdekel, hogy kilököm a székemet, Ricky pedig a szemöldökét összevonva néz felém eltartva a telefont a fülétől.

Ez beteges.

– Minden rendben, Mark?

– Igen. Igen. – Szinte dadogva állok fel, csapom le a laptopomat, és már magamon kívül indulok kifelé. – Csak ki kell mennem a mosdóba.

– De hát te használhatod az enyémet bármikor. – Hiába szól utánam, már alig hallom, mert a hatalmas üvegajtó félbevágja a hangját, mikor becsukódik mögöttem, és Naeun értetlen tekintete sem állít meg. A mosdó felé veszem az irányt, miközben csak azon kattog az agyam, hogy tudom, ki küldte az emailt, és halálra ijeszt az, hogy már nem csak a nevemet, hanem az emailcímemet is tudja.

Csattan a mosdó ajtaja mögöttem, majd a fülkéjé is, és hiába nincs rajtam kívül itt senki, egy pillanatra összehúzom magam. A hajamba túrok, a telefonomra markolok a zsebemben, és csak az zakatol bennem, hogy igenis megijedtem. Nagyon.