Felhőkarcoló

48. rész

Mark

– Mark. – Sophia a kormányon dobol a rádióból szóló jazzre, ami egészen kellemes, de az a zene sokkal jobban tetszik, amit még Jackson mutatott nekem. – Lehetne egy kérdésem?

– Persze.

– Mi a helyzet Jacksonnal? – És ahogy kiesik a neve a száján, majdnem félrenyelek, és nagyon csapdában érzem magam tekintve azt, hogy nemrég indultunk, és több mint két óra így is van az útból. Én meg be vagyok zárva egy autóba.

– Hogy érted?

– Mostanában annyira furcsa. – Megrántja a vállát, egy félmosoly azért kicsúszik belőle, amíg az én arcom egyre melegebb lesz. – Teljesen el van varázsolva.

– Igen?

– Gondoltam, hogy egy lány van a dologban.

– Egy lány? – szólok közbe lesokkolva, mert nem nagyon gondoltam, hogy még ma kilyukadhatunk itt. Bár még mindig jobb, mintha tudna bármit is arról, ami köztem és Jackson között történt.

– Igen. Tudod, ha talán azért ilyen szétszórt és zavart, mert elcsavarták a fejét, akkor legalább lenne valami logikus magyarázatom.

– Én nem tudok róla – motyogva válaszolok, mert nem telik többre. Zavarba jövök, és azt hiszem, Jackson azért más, mert rástartoltam, ő pedig nem tudja kezelni a helyzetet.

Lehet, jobban kéne kerülnöm, mert csak még jobban összekuszálom a dolgokat benne, pedig Seomi már mióta azért gürcöl, hogy rendbe hozza őt. Nem teszek jót neki.

– Kár, pedig reménykedtem. – Elsóhajtja magát, és hiába hallgat el pár pillanat erejéig, tudom, hogy nem hagyja ennyiben. – Elmondaná neked?

– Hát én nem tudom.

– Mostanában olyan jóban lettetek. Még Ricky szerint is. – Elmosolyodik megint, felém pillant, de hiába, mert túl sokat nem tudok hozzátenni a témához. – Ki hitte volna azok után, hogy olyan hevesen utált. – Ahogy ez kicsúszik a száján, én lenézek a kezemre, ő meg mintha egyből észhez térne. Nem ez a kedvenc témám. – Bocsánat, én...

– Sok mindent elmond nekem – szakítom félbe, mielőtt azt hiszi, hogy feltépte a régi a sebeimet. Pedig én csak nem tudom, mit csináljak, hogy ne legyen teljesen egyértelmű az, mit érzek a fia iránt. – De erről nem beszélt.

– Oh – reagálja le ennyivel, de látszólag jólesik neki, hogy nem intézem el két szóval. – Nem baj, ami késik, nem múlik. Egyszer csak hazahoz valakit.

– Hát egyszer biztos – makogom magam elé, egy hatalmasat nyelve, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék. Bár mikor megáll az autó alattunk, kibillenek a témából, és Sophia gondterhelt arcát figyelem, ami az előbbi mosolyait gyökerestül nyír ki.

Nem mondom, hogy ez volt életem legkönnyebb menete, mert akkor hazudnék. Mindenesetre a kínaiakkal nem volt ennyire rizikós, bár azt az ügyet Ricky vezette, és nem én.

A szívem a torkomban dobogott végig, és az asztal alatt próbáltam eltakarni, mennyire remeg a kezem. Soha nem izgultam még ennyire, mert amellett, hogy soha nem csináltam még ilyet, Ricky-éknek akartam bizonyítani. Nem tudom, miért függök a véleményüktől ennyire, de az, hogy ez lett a vége, csak még inkább fokozza bennem az érzést.

– Ricky el van ájulva.

– Miért?

– Mert pár óra alatt megszereztél nekem valamit, amiért én vagy öt ügyvéddel hetekig kapartam a padlót. – Hüledezve fordul felém, miközben a kormányt markolja, és egyszerűen képtelen levakarni magáról azt a boldog mosolyt. – Baromi profin csináltad.