Felhőkarcoló

45. rész

Jackson

A szívem csaknem kiszakítja a mellkasomat, miközben megint azokat a pasztell zöld falakat szuggerálom, mivel olyan rég voltam itt utoljára, és annyi minden történt, hogy rendesen rettegek attól, ami következni fog. Eltelik még jó néhány perc, a digitális óra az asztalon egyről a kettőre vált, az ajtó pedig halkan kinyílik.

‒ Jackson. ‒ Megcsap Seomi hangja, amitől más esetben nem lennék ennyire feszült, de mikor lassan leül elém keresztbe tett lábakkal, a szokásos konttyal a feje tetején, hirtelen még csak köszönni sem tudok. ‒ Jackson Wang. Milyen rég találkoztunk.

‒ Igen. ‒ Ennyit sikerül kikaparnom magamból, amire máris nyílik a kis füzete az ölében, és a tollal játszik, miközben le sem veszi rólam a tekintetét.

‒ Rengeteg minden történt, ahogy látom. ‒ Amíg ő minden szívbaj nélkül belevág a közepébe, én igyekszem nem elképedni azon, hogy csak rám nézett a nő, de már tudja, mi a helyzet. Mikor fogom már megtanulni, hogy tőle ne várjak semmi egyszerűt? ‒ Nem lesz elég egy óra?

‒ Nem tudom. ‒ Érezhetően szűkszavú vagyok, amire csak felsóhajt halkan, mintha éppen magát készítené arra, hogy belevágjunk.

‒ Hol szeretné kezdeni?

‒ Nem tudom.

‒ Jackson. ‒ Furcsán ejti ki a nevemet, de nincs benne semmi rosszallás, egy normál ember ilyen esetben biztos az arcomba vigyorogna az életképtelenségem miatt. Vajon tud mosolyogni? ‒ Mit nem tud?

‒ Hogy honnan kezdjem.

‒ Marktól. ‒ És tessék, épphogy kiesik ez a név a száján, én ismét ledöbbenek, mert fogalmam sincs, mégis hogyan csinálja. Mégis melyik levegővételemből szűri le?! ‒ Vele kapcsolatos, ha jól sejtem.

‒ Talán ‒ nyögöm ki alig érthetően, amíg ő a füzetébe mered, ahogy lejegyzetel valamit, majd úgy néz fel rám, hogy szétforrok belül. Ezer százalék, hogy jobban tisztában van velem, mint én saját magammal.

‒ Egyszerűbb lenne, ha én kérdeznék?

‒ Talán.

‒ Talán ‒ ízlelgeti a szót, majd felsóhajt ismét, ami már így is a legtöbbet mondó reakció tőle, mint amit valaha kaptam. ‒ Rendben, akkor kezdjük valami mással. Mi a helyzet maga és az apja között?

‒ Csend van ‒ rántom meg a vállamat, az ő keze meg mozog úgy, hogy le se néz arra, mégis mit ír. ‒ Nagyon rég veszekedtünk utoljára. Akkor, mikor legutóbb itt voltam.

‒ És azt megbeszélték azóta? ‒ Kérdez, megint csak kérdez, de csakis azért, hogy már a szemem rebbenéséből leszűrje a választ. ‒ Szóval nem.

‒ Túl nagy a büszkeségem.

‒ Fontosabb, mint az apja?

‒ És neki, mint a fia? ‒ Új szintre lépünk, ahogy visszakérdezek, amire hirtelen nem mond semmit. Valamilyen szinten azt hiszem, félek tőle. Egy nagyon picit.

Látom ahogy végigfut ezer dolog az arcán, és tudom, hogy a következő mondatával porig fog égetni.

‒ Ugye tudja, hogy a legrosszabb és legönzőbb dolog a világon, ha valaki csak akkor kezd el javítani magán, ha a másik előbb teszi meg? ‒ És tessék, arcon vág az igazság, ami egy pillanatra elgondolkodtat, de egészen csak addig érint rosszul, ameddig bele nem gondolok mindkettőnk oldaláról.

‒ De akkor apa is pont ugyanilyen rossz és önző.

‒ Így van ‒ helyesel hangosan, gyengén biccentve. ‒ De a maga apja mellett nincs senki, aki ezt megmondja.