Felhőkarcoló

83. rész +16

Mark

Vagy egy perc eltelik ebben a néma csendben, mert hiába nincs rajta olyan pusztítóan a tegnapi letörtsége, a szavakat akkor sem találja. Hosszú ideig nem néz még rám, de azt tiltakozás nélkül hagyja, hogy az arcához nyúlva lassan magam felé fordítsam.

– Ez a baj? Attól rettegsz ennyire, hogy otthagylak? – Alig eresztem ki a hangom, mert annyira ledöbbent, hogy még elborzadni sem tudok. – Jackson...

– Racionális lenne – érvel kicsit sem fair módon, én pedig teljesen elvesztem a hangom. Nem akarok úgy ellenkezni, hogy nem hallom azt a kész tévhitrendszert, amit meggyártott magának. – A logika a mindened, és az lenne a legészszerűbb, ha otthagynád azt, ahol nem vagy biztonságban. Be kell látnod, hogy ez a leglogikusabb döntés, amit meghozhatsz.

– Neked teljesen elment az eszed.

– Hogy mondod?

– Megőrültél. – Szinte felhorkantok, és azt az értetlenséget figyelem az arcán, ami annyira egyértelműen kiül rá, hogy már eltakarni sem tudja. Valahogy nem erre a reakcióra számított. – Szerinted abban van logika és racionalitás, ami köztünk van? Mert baromira nincs, mégis a legjobb dolog, ami valaha történt velem – fakadok ki kicsit erélyesebben, görcsösen ragaszkodva a nyugodtságomhoz. – Az érzelmek nem logikusak, Jackson. Ha azok lennének, én nem kedveltelek volna olyan menthetetlenül, mikor folyton csak támadtál és elutasítottál, te pedig még mindig olyan hevesen gyűlölnél engem. Na az rendkívül konzekvens lenne – mondom és mondom, de teljesen hiába, ugyanis nem történik semmi, csak bámul rám csendesen.

Az agyam pörögni kezd, mert fogalmam sincs, mégis mit csinálhatnék, hogy mi lenne az a lépés, amivel helyre tehetném a fejét. Aztán beugrik.

Nem az őszinteségem a gyengepontja?

Mély levegőt veszek, a világon minden bátorságomra szükségem van, hogy közelebb hajoljak, és már a puszta igyekvésemmel elérem, hogy olyan görcsösen figyeljen rám.

– Jackson, én szeretlek – mondom talán túl határozottan, csak a szemeit nézve, ami annyira ledöbbenti, hogy megmoccanni sem mer. – Figyelj, Bin egy kiszámíthatatlan, őrült ember, és igen, félek tőle, de ez nem számít. Te beteg és szomorú lennél nélkülem, én pedig magányos és konkrétan egy senki. Nem azért vagyok veled, mert végre valami új vagy az életemben, amit egyből eldobok, ha visszakapom a régieket, hanem mert pótolhatatlan vagy nekem.

– Ne mondd ezt.

– De szeretlek – jelentem ki még egyszer a számomra teljesen egyértelműt, miközben azt a rengeteg ambivalens érzelmet figyelem az arcán. Csak ül előttem némán, ahogy én sikeresen elhallgatok, és a teljesen ködös szemeit nézem, amikből nem tudok kiolvasni semmit. Az életemet odaadnám azért, hogy a fejébe láthassak.

– Szeretlek – suttogva válaszol, mintha életében először mondaná ki ezt az egy szót, amitől kihagy a szívem. Nem vártam volna el egy pillanatig se, hogy viszonozza, mégis ahogy megteszi, sírni tudnék a megfogalmazhatatlan örömtől.

– A világon nem tudsz olyan dolgot mondani, ami egy kicsit is fontosabb lenne nálad – szólalok meg megint, miközben lehalkítom magam, és szinte érzem, ahogy a lelke velem együtt csendesül el, mert ezzel most nagyon megérintem. – Minek jönnék vissza, ha te nem vagy itt?

– Nem akarom, hogy elmenj.

– Nem akarlak elhagyni – sóhajtok fel az arcát méregetve, és csak az az elveszett pillanat jár a fejemben, mikor megcsókolt az anyám előtt. – Ricky azt kérdezhet, amit akar, de dönteni én fogok, és rohadt nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy egy pillanatra is mást választanék helyetted. Érted?