Felhőkarcoló

25. rész

Jackson

– Szóval? Minden oké? – Apa hangja egyből félbevágja a csendet, ahogy Markkal egyszerre teszem be a lábam az irodába, ahonnan alig egy órája raboltam el. Sokat beszélgettünk, azt hiszem, rengeteg olyan dolog történt most, hogy kell egy kis idő, amíg az agyam feldolgozza.

– Ja. – Csak ennyit szedek ki magamból, miközben apa szemeibe nézek, Mark pedig egy szó nélkül ül vissza a helyére egyből a laptop felé görnyedve. – Bocs, hogy késtünk.

– Semmi baj. – Egy hatalmasat nyelve csúszik lejjebb a székében, miközben az egyik kezével az asztalán kopog, csak azért sem nézne máshová rajtam kívül. – Mit csináltatok?

– Csak beszélgettünk. – A vállamat rántva sétálok elé, a szőke hajamba túrva csak a torkomat köszörülöm, amiből egyből leszűri, hogy valamit akarok. – Figyelj...

– Igen?

– Igazából nem jöttem volna most vissza ide, de szeretnék megkérdezni valamit.

– Oh. Oké. – Ledöbbenve nézi az arcomat, talán nálam jobban is meglepődik azon, hogy önszántamból állok elé. Mindeközben a pszichológusom szavai kattognak előttem; csak kommunikáljak vele. Sokat, mindig, amikor csak tehetem. – Mondjad csak.

– Arra gondoltam, elmennék szombaton Amberékkel moziba, utána meg enni valamit, rég voltam már velük négyesben.

– De akkor vívásod van, és a mait is ki fogod hagyni a kezelés miatt. – Az én hangomat egyből az övé váltja, és amint egy kicsit is hagyja eluralkodni magán azt a maximalista hozzáállását, egy kissé megfagy a levegő. Még csak hátra sem nézek, de érzem, hogy Mark is megáll, de nem mer közbeszólni a múltkori után.

– Tudom, de mindenki csak most ér rá. – Mély levegőt veszek, az asztala mögött a kezemet markolom arra kényszerítve magamat, hogy ne kezdjek veszekedni vele, mint minden egyes alkalommal. – Csak most az egyszer, és utána behozom a lemaradást. Esküszöm.

– Jackson... – Apa felsóhajt, maga elé könyököl, és ahogy az arcát dörzsöli, csak egy halvány fejcsóválás telik ki tőle. – Legyen. Oké. De utána tényleg muszáj mindent bepótolnod. – Ismét a szemembe néz, de hiába adja be a derekát, és én hiába erőltetek magamra egy semmilyen kis mosolyt, belül mégis csak az tombol bennem, hogy mégis miért fontosabb neki még most is a rohadt edzés, mint az egészségem.

– Remek. Kösz.

Céltalanul dobálom a stresszlabdát a falnak, miközben arra várok, hogy nyíljon az ajtó, és Seomi végre belépjen rajta. Nem tudom, hogy történt, de mióta heti háromszor itt kell lennem egy csomó vívásórát és előkészítőt kihagyva, egészen megkönnyebbülök itt.

Furcsa bevallani, de egy kicsit ideszoktam másfél hét alatt, és egyelőre nem érzem magam kellemetlenül, hogy ide be kell tennem a lábam. Mióta ez a nő segít nekem, meghallgat, és a rideg stílusa ellenére is segíteni próbál, talán egy kicsit nyugodtabbnak érzem magam.

Oké, kicsit még mindig feszélyez, valahányszor leül elém és belekezdünk, de amikor kilépek innen, kicsit könnyebbnek érzem magam, mint előtte.

– Bocsánat a késésért. – A szigorú kontyba felfogott haját igazítja, ahogy végül hangtalanul lép be, majd csukódik utána az ajtó. Egyből felülök a fotelban, a labdát visszateszem a helyére a dohányzóasztalra, és próbálok úgy viselkedni, mintha amúgy nem a tiszta falnak dobáltam volna már egy jóideje. – Hogy érzi magát, Jackson?