Felhőkarcoló

47. rész

Mark

Ma nem dolgoztam, kaptam egy szabadnapot, úgyhogy az egész délelőttömet arra szántam, hogy a hűtőm ne legyen üres, eljussak fodrászhoz, és még egyek is valamit abban a kifőzdében, ahol Amberékkel lógtunk pár órát. Azt sem tudom, mikor volt már ilyen utoljára, mert vagy én, vagy ők nem érnek rá. Hiányoznak, azt hiszem.

Mondanám, hogy épp haza tartok, de előtte még fel kell mennem Ricky-ékhez, mert felhívott valami halaszthatatlan ügy miatt, én meg mégis hogy mondanék neki nemet? Bár tudom, hogy nem azonnali munkáról van szó, mert azt telefonon letudtuk volna.

– Mark. – Az a halvány női hang szakít ki a fejemből, miközben már a hallon sétálok keresztül, amire megtorpanok. Zavarodottan nézek felé, és ahogy tartja a tekintetemet, erőt veszek magamon, hogy oda is menjek a recepcióhoz.

– Szia, Ahyeon.

– Szia. – Rám mosolyog, sima az arca, a szőke haja a feje tetején egy lófarokban, és most fehér ing helyett egy halványrózsaszín blúz van rajta. Nem értem, hogy nem kezdték ki itt az évek, pedig már önmagában Sophiáék sok fejfájást okoznak neki, nem még hogy az a több száz ember, aki még itt él rajtuk kívül. – Keresett valaki.

– Engem?

– Igen.

– Mikor? – A homlokomat ráncolom, mert még a cégnél sem szoktak név szerint engem keresni, nem még hogy ott, ahol élek.

– Ma, még délelőtt. És tegnap este. Tegnap délben. És azelőtt. – Egy féloldalas somolygás telik csak tőle, miközben elrendez maga előtt néhány papírhalmazt. – Egy férfi. Nem ismered esetleg? Mert nem tudta a nevedet, és ő sem mondta meg a sajátját.

– Akkor honnan tudod, hogy engem keresett? – kérdezem egy nagyobbat nyelve, mert egy furcsa érzés árad szét a mellkasomban, de még én sem tudom, miért.

– Annyit mondott, hogy a Team Wang vállalatnál dolgozol, nagyon fiatal vagy, barna hajú, vékony. Visszafogott. És közel állsz Ricky Wanghez. Egyértelmű volt. – Lezsibbad az arcom, amíg ő ismét csak a vállát rántja, és végigsöpör bennem a felismerés.

A férfi, aki megállított, aki innen egészen a munkahelyemig követett, személyes kérdéseket tett fel, és még csak fogalmam sincs, mit akart. Nem foglalkoztam vele, mert úgy voltam vele, talán csak egyszer betalált, és annyi volt. Viszont ez most egy picit ledöbbent, és hirtelen nem tudom, mihez kezdjek.

Mit keresett itt ennyiszer?

– Hogy nézett ki?

– Állig érő, őszes haja van, talán ötven feletti már, közelebb a hatvanhoz valamennyivel. Mindig ugyanaz a kabát és cipő van rajta, szemüveges. – Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, mert egészen biztos leszek abban, hogy ő az, amivel Ahyeont annyira nem nyugtatom meg. A homlokát ráncolja, és szétárad az arcán az aggodalom. – Ismered?

– Minden nap keres?

– Pár napja bejárkál, de eddig csak állt egy helyen és a liftet nézte. Tegnap jött ide először kérdezősködni, de gondolom, eddig is téged várt. – Megfontoltabban beszél, amíg én körülnézek lassan, óvatosan, majd vissza a recepciósra, aki értetlenül szuggerálja az arcomat.

– Mondtad neki, hogy hívnak engem?

– Nem, nem, dehogy. – Hevesen csóválja a fejét, szinte már tiltakozik, ami azért egy picit megnyugtat legbelül. Bár ha azt kitalálta, hol lakom és dolgozom, talán ez már nem lesz olyan nehéz neki.

Mégis mit akarhat?

– Ne is mondd meg neki. Rendben?

– Ki ő?