Felhőkarcoló

31. rész

Jackson

Kifulladva dőlök a szekrényemnek, ami egy sápadt reccsenéssel sikít fel a súlyom alatt, de még csak meg sem hallom. A levegőért küzdve remeg a tüdőm, hogy végre érezzek valami mást is azon a szúráson kívül, ami másfél órán át a torkomat, a mellkasomat marta. És el sem hiszem, hogy még mindig csak szünetre engedett el, nem haza.

Nem hiszem, hogy ennél jobban gyűlöltem-e valaha a vívást, az edzőm megállás nélkül üvöltözött velem, a füzetét folyton a földhöz vágva szidott. Csak engem. Hiába vannak rajtam kívül még hárman, egyszerűen mindig engem talált meg, mint mindig az elmúlt időkben.

Mióta kihagytam egy hetet, és történt, ami történt, így viselkedik velem, miközben pontosan jól tudja, miért voltam két hétig kórházban. Mintha nem tudná közelről sem, mi az az empátia, hogy mit jelent a kegyelem.

Úgy érzem, meggyűlölt, és ettől még kevésbé van erőm ehhez.

Egy nagyobbat nyelve vergődöm el az egyik padig, és annak ellenére, mennyire mereven mozgok a kényelmetlen párbajruhámban, sikerül elfeküdnöm, de attól tartok, nem tudok majd felkelni.

Annyira zsibbad mindenem, én pedig nem akarok mást, csak aludni, hazamenni és nem csinálni semmit, olyan életet élni legalább egy napig, mint egy velem egyidősnek kéne. Nekem mégis miért kell ebben szenvednem? Hogy mondhatnám el, hogy ez többet árt nekem, mint amennyit valaha használhatott?

– Jackson! Vége a szünetnek, gyerünk vissza.

– De alig jöttünk ki öt perce. – Fáradt hangon nyögök vissza, tudom, hogy kiül a nyűg a nyelvem hegyére, de egész nap az egyetemen ültem, most pedig itt szívom a fogam, egyszerűen fáradt vagyok.

– Nem emlékszem, mióta hordasz szoknyát. – A gúny szivárog mindenéből, mégis bármennyire érezhető, nem teszem szóvá. Visszafogom magam, lehunyt szemekkel egy mély levegőt veszek, mielőtt felrobban a belsőm. – Na?

– Mindjárt megyek, csak pár percet adj még. – Végül sikerül ennyit kiszednem magamból normális hangon, amivel legalább egy kis előnyhöz jutok.

A saját sötétségemmel szemezve hallgatom, ahogy végre az edzőm után kattan az ajtó, mégis fojtogat a gondolat, hogy vissza kell mennem oda. Vajon mi lenne, ha csak úgy fognám magam és hazamennék? Ha szarnék rá.

Talán azt kéne tennem.

A feladásra késztető gondolataim még hosszú ideig kínoznak, és minél több időt töltök bennük, annál nagyobb a kísértés, de a végén még így is én győzök. A kényszerzubbonyként fojtogató érzéskavalkád hullámzik a gyomromban, miközben lassan felkelek, és csak egyre nagyobb port kavar bennem az összes léptem, ami visszaverődik az üres, hófehér falakról.

Az arcomat dörzsölöm, nagyokat sóhajtva igyekszem lenyugtatni magam, hogy mindjárt vége és hazamehetek, viszont egy pillanat alatt felborul bennem ez a hamis, felületes lazaság, mikor a terembe érve nem látok mást, csak őt.

Az edzőm ott áll az egyik pad végénél, a telefonjába bújva még csak észre sem vesz, egyedül akkor kapja fel a fejét, mikor a torkomat köszörülöm.

– Végre. Már azt hittem, soha nem jössz vissza.

– A többiek? – kérdezem tudomást sem véve a hangsúlyáról, amin Seomi előtt már rég totálisan felkaptam volna a vizet.

– Hazaengedtem őket.

– És én?

– És te mi?