Felhőkarcoló

35. rész

Jackson

Már megy le a nap, alig pár perc múlva már koromsötét lesz, de bennem még a legkisebb motiváció sincs meg ahhoz, hogy felkeljek innen, és azt hiszem, Marknak sincs semmi kedve megmozdulni.

Kellett neki egy kis idő, mire abbahagyta a folytonos pánikot, és az, hogy végignézze, ahogy én is megnyugszom. Sokkal hamarabb elment belőlem a harag, mint ahogy neki mutattam, mert az a helyzet, hogy semmi kedvem hazamenni egyelőre.

Hideg van, mi mégis itt ülünk egy nedves padra terített esőkabáton az egyik kilátó közelében, és azzal a felhőkarcolóval szemezünk, ami most annyira kicsinek tűnik. Ahol vár az apám meg a kifogyhatatlan kiabálása, amitől már herótom van.

– Jackson. – Mark a semmiből szólal meg, amire összerezzenek, és egy egészen kicsit kiráz a hideg attól a rekedtségtől, ami elnyomja a hangját. – Csak azért mondtad nekem, hogy menjek veled, mert még jobban fel akartad húzni Ricky-t. Ugye?

– Igen.

– Tudtad, hogy nagyon fontos munkánk lenne ma.

– Mondanám, hogy nem vagyok büszke rá, de hazudnék. – Egy félmosolyt eleresztve lenézek a földre, majd vissza a városi fényekre, amik valamiért nagyon megnyugtatnak belül.

Beáll ez a könnyű csend, elkezd rugózni az agyam a semmin, azokon a dolgokon, amik történtek, mióta Mark itt van, az a rengeteg impulzus és sokk, és az, amit még én vágtam a fejéhez pár órával ezelőtt. Elhúzom a számat, mert talán néha túl nyers voltam vele, viszont ahogy ránézek, szinte szemet szúr az a merevség a testében, amitől képtelen rendesen ellazulni.

– Mi az? – kérdezem a homlokomat ráncolva, amire kihúzza magát, felém pillanat, majd vissza, mert megint nem képes tartani a tekintetemet. Soha nem fogok kiigazodni rajta, azt hiszem.

– Tényleg nem tudom.

– Mit?

– Hogy milyen szabadnak lenni – mondja ki végre azt, ami talán a leginkább benne maradt, nekem pedig csak most jut eszembe, hogy talán azért olyan csendes, mert megint megbántottam. – Elképzelni sem tudom, milyen érzés. – A száját húzza, én pedig nagyon sokáig nem tudok mit mondani. Azt hiszem, elgondolkodtat, mert abban a töredékmásodpercben, amíg rám mer nézni újra, én a homlokomat ráncolva meredek a semmibe.

– Hasonló, mint amikor megtanulsz biciklizni kicsiként – szólalok meg végül lágy hangon, annyira normálisan, hogy szerintem még ő is meglepődik. – Tudod, mikor úgy érzed, nincs, aki megállíthatna. Nekem mindig az a jut eszembe, mikor gondtalannak érzem magam. Pont olyan, mint a biciklizés. – Talán még egy gyenge mosolyt is eleresztek, de nem mernék megesküdni rá. Csak a csendet hallgatom, ami megint közénk költözik, mert folyton valami olyat mondok, ami miatt beindul az agya.

– Nem tudok biciklizni.

– Na ne hülyíts már. – Egy fájdalmas fintorral fordulok felé, a szememet forgatva túrok a hajamba, mert nem tudom elképzelni, hogy az a srác, aki több mindent tud a világról, mint az összes ismerősöm együttvéve, nem tudja, hogy kell biciklizni. – Lehetnél ennél defektesebb?

– Hé.

– Ijesztően okos vagy, formális, betegesen előzékeny, belehalsz a munkádba, úgy csinálod, pedig utálod és az égvilágon semmihez nem értesz azon kívül, hogy hogyan boríts ki. Ráadásul nem bírod a horrort, a gyorsaságot, és fogalmad nincs arról, egyáltalán hogyan kell veszekedni. Komolyan, ki ennyire őszinte? Szerintem betegség.

– Hé. – Megint csak ennyi jön ki belőle, mert annyi mindent a fejéhez vágok, hogy szerintem fogalma sincs, melyikre cáfoljon rá előbb. – Nem én loptam el apám pisztolyát, hogy ámokfussak vele a szobámban – mondja végül túl határozottan, amire lefagyok egy pillanatra, és bármennyire ledöbbent vele, mégis kiszalad rajtam egy idióta vigyor.