Felhőkarcoló

85. rész

Mark

– Szia, anya – makogok halkan, a kanapén fetrengve, miközben a lehalkított tévé fényében úszik a fél nappali. – Zavarlak?

– Nem, nem zavarsz. Miért nem alszol ilyen későn, kicsikém? – Hallom a fáradtságot a hangjában, és egészen biztos vagyok abban, hogy már félálomban volt.

A homlokomat piszkálva nézek az órára, és hirtelen elszégyellem magam, mert lassan éjfél van, én pedig nem vagyok tekintettel a saját szüleimre.

– Nem tudok. Csak... hiányoztok.

– Te is nekünk, kár, hogy olyan messze vagy – mosolyodik el halkan, azon a lágy hangján, amitől felmelegszik a szívem. – Miért nem tudsz aludni? Valami baj van?

– Csak egyedül vagyok.

– És?

– Egyedül nem megy.

– Az alvás? – kérdez vissza kicsit meghökkenve, bennem meg már a leghalványabb szikrája sincs meg a tiltakozásnak. – Jackson?

– Már nem láttam egy pár napja.

– Mégis miért?

– Dolgozom, anya – nyögök fel az arcomra simítva, mert tudom, mekkora lecseszést fogok ezért kapni.

– Hétvégén? Nem úgy volt, hogy hétfőtől péntekig dolgozol? – Beleszökik az a gyenge idegesség a hangjába, amire képtelen vagyok válaszolni, mert nincs rá energiám. Nem akarok veszekedni, úgyis igaza van. – Nem dolgozhatsz ennyit, Mark, ne hülyéskedj már. Egy darabig ez jó dolog, mértékkel lehet csinálni, de gondolj a magánéletedre.

– Tudom, anya.

– És hiányzik? – sóhajt fel végül, mikor nem állok bele a vitába. – Mármint Jackson. Hiányzik?

– Anya, ne már – fejelek bele a díszpárnám durva anyagába, mert még ez is komfortosabb, mint a saját ágyam, ami üres.

– Nem tudsz nélküle aludni.

– Nem, nem tudok.

– Ez aranyos. – Cukkol, halkan kuncogva piszkál bele a férfiasságomba megint, amitől még egy picit összemegyek. – Apád egészen megszokta a gondolatot, hogy vele vagy. Igazából izgatott, mint egy kisgyerek.

– Komolyan?

– Már azt tervezgeti, mit főzzünk, mikor legközelebb jöttök. Nagyon lelkes.

– Apa?

– Nagyon kedveli Jacksont, kicsikém. Ez normális – motyogja kicsit halkabban, mert valószínűleg rajta kívül már mindenki alszik otthon.

– Hát ezt mondd meg Ricky-nek is. Amint ezt megtudja, valószínűleg többet nem látom a fiát.

– Az lesz a legutolsó dolog, amit meg mert tenni. Biztos, hogy kinyírom. – Megkeményedik a hangja, én meg csak megnémulva iszom magamba azt a védelmező válaszreakciót, amitől elmondhatatlanul megkönnyebbülök. A szüleim mellettünk vannak. – Emiatt ne aggódjatok egy percig se. Ha nem tetszik majd neki, majd én elintézem.

***

Idegesen kopogtatom a tollat az asztalomon, mert alig negyed óra múlva tárgyalásunk lesz a new yorkiakkal, és indokolatlanul izgulok miatta, pedig már nincs is tétje, csak egy egyszerű megbeszélés. Amit megint én tartok.

A torkomba ugrik a gyomrom, valahányszor az eszembe jut a dolog, és Ricky sem segít a dolgon, mert tíz percenként rám nézett, készen állok-e már a kezdésre. Lassan éjfél van, megint hajnalig el fog nyúlni ez az egész arról ne is beszéljünk, hogy az előző alkalommal mi történt.