Felhőkarcoló

1. rész

Vajon milyen érzés lehet elmenni? Nem csak összepakolni, kilépni az ajtón, hanem végleg, örökre itt hagyni mindent. Meghalni. Érezni fájdalmat, bármi természetfelettit? Bánatot, mert soha többet nem tudsz megölelni senkit, akit szeretsz, vagy csalódást a meg nem tett dolgok miatt?

Tudsz szeretni? Talán igen. Az élet utolsó perceiben a legjobban, teljes szívedből, önsajnálattal tele, könnyes lelki szemekkel, az utolsó erőddel is az életbe kapaszkodva.

És milyen... mikor végleg vége? Mikor tudod, hogy hiába kapkodsz a maradásért, és úgy érzed, soha nem akartál még ennyire élni, két talpon maradni, és mégis tisztában vagy azzal mélyen, a nagy sötétben, hogy nincsen tovább.

Lehetsz utána... boldog?


Mark

Soha nem tudtam kiskoromban, mit akarok elérni az életemben. Hogy rendőr akarok-e lenni, mérnök, egy ember a sok közül, aki letesz a világ hatalmas asztalára egy szem morzsát. Én csak a pillanatban voltam mindig, nem gondoltam semmire, hogy majd fel kell nőnöm, egyedül enni akartam, meleg vízben fürdeni, boldognak látni a szüleimet. Nem vágytam nagy dolgokra, kezelhetetlen telefonokra, amiket mindig láttam az osztálytárasaim kezében.

Mióta iskolába jártam, folyton nagyobbak voltak nálam, éveket vertek rám, de talán még így is okosabb voltam mindenkinél. Erről nem tehettem, hiszen csak figyeltem az órákon, tanultam otthon, és egyszer már csak azt vettem észre, hogy én korrepetálom a nővéreimet.

Soha nem fogtam fel igazán, ez mit is jelent a számomra egészen addig, amíg... aish. Addig a novemberi napig tíz évvel ezelőtt. Már tíz éves voltam, még túl kicsi, aki hirtelen, fejben éveket öregedett.

Emlékszem, hogy apuék mennyit sugdolóztak a papírvékony fal túlsó oldalán rólam hetekig, ahogy arra is, mennyire féltem. Úgy általánosságban még ha nem is volt mit, mindig képes lettem volna enni, de akkor, abban a pár napban nyelni is alig tudtam. Nem értettem, mi történik, hogy valami borzalmas dolog vár-e rám, vagy csupán képzelődöm.

Lehet, szerintük nem húzták sokáig, nekem mégis felért a pokolban vergődéssel, hiszen talán két-három hétig ment így, mire anyu volt az, aki véget vetett a titkolózásnak, és leültetett ahhoz a kisasztalhoz, ahol egyszerre maximum ketten fértünk el mindig.

Soha nem felejtem el azt a csillogást a szemében, ahogy már a tekintetével próbálta megértetni a kisgyerek fejemmel, mi folyik körülöttem. Természetesen órákon át magyaráztak, hiszen hiába rágták a számba, én folyton kérdeztem. Nem akartam elhinni, hogy mi zajlik körülöttem, hogy mi fog történni velem azok után.

Behorpad a mellkasom, valahányszor visszagondolok arra, mikor megtudtam, mi is volt ez az egész; apa alkudozott, ajánlatokat tett. Rám. Egy régi barátjához ment vissza mindig, akivel együtt járt általános iskolába, aki mellől kibukott a gimiben, hogy segítséget kérjen tőle.

Ricky Wang egy jólmenő cég tulajdonosa, ami tulajdonképpen Hongkongban, Japánban, talán már Amerikában is ottvan, és már akkor a csúcson volt, mikor épphogy nekikezdtem az iskolának. Minden második léptemnél belebotlottam a nevükbe hol az újságban, hol a suliban, de soha nem foglalkoztam velük. Egészen addig.

Apu hozzá fordult, hogy segítsen nekem feltörni, mert állítólag én vagyok az egyetlen esély arra, hogy kilábaljunk családostul abból a nélkülözésből. Bár nekem soha nem jelentett akkora traumát a pénznélküliség, a konkrét szegénység, tudtam, hogy anyáék boldogtalanok, ezt az érzést pedig gyűlöltem.

Persze, miután Ricky valamilyen oknál fogva belement, hogy felkarol, nekem nem volt megállás, és anélkül, hogy tisztában lennék azzal, miért is hajtok ennyire, csak hajszoltam a majdnem elérhetetlent. Vagyis, ah, ez nem teljesen igaz.