Felhőkarcoló

9. rész

Jackson

– Az ott Mark? Fel se ismertem. – Yugyeom is kissé meglepődve mondja ki azt, amit én eleinte csak gondolatban tudtam kibökni, majd próbálok csak a mamámra nézni. Mintha megérezné a tekintetemet, rám néz, és abbamarad a monológja, amit Marknak tart, már csak rám figyel.

Nem tetszik, ahogy hozzáér. Semmi köze nincsen hozzá.

– Sziasztok, drágáim. – Felvillan a mosolya, ahogy Yugyeomra, majd rám néz, szinte sugárzik róla, mennyire imádja az ilyen estéket. – Apád hol van, Jackson? Meg kéne mondanom neki, hogy adjon egy kis borravalót a sofőrjének. Még az ajtót is kinyitotta nekem. – Lassan ereszti el Markot, akire ránéznem sem kell, tudom, hogy teljesen magába veszve áll egyik lábáról a másikra. – Meg is vannak. Máris jövök. – Mami még felénk int, miután körbenéz, majd köddé válik.

Én meg szinte megerőszakolom magam, hogy arra a fiúra nézzek, aki miatt száguld a vér az ereimben. Érzem, szinte látom, ahogy kipattan belőle egy szikra, mikor viszonozza a tekintetemet, és lehet, hogy rohadék vagyok, de igenis jó érzéssel tölt el, mennyire kellemetlenül érzi magát.

– Szia. – Végül egy elég nagy késéssel, de Yugyeom úgy dönt, hogy megtöri a jeget, viszont mivel nem kap hamar választ, a torkát köszörüli.

– Hello. – Mark a saját kezét szorongatja, olyan, mintha nehezen kapna levegőt a hófehér ingjében, amit még az öltönye is megkoronáz.

Nagyjából ennyiben ki is fullad a nagy párbeszéd, amikor én a szemöldökömet felvonva nézek oldalra, a fejemet rázom, egyszerűen irritál az egész lénye úgy, ahogy van.

– Gyerekek, nem jöttök? – Anya szó szerint berobban a feszült csendbe, megpróbál úgy tenni, mintha észre se venné, mekkora a robbanásveszély. – Ricky lassan be is szeretne mutatni néhány embernek, Mark. Mit szólsz?

– Hát... rendben. Persze. – Zavartan válaszol, a tekintete ide-oda cikázik, én pedig teljesen tisztában vagyok azzal, hogy fél. Fél, hogy Bambamék meglátják és kiakadnak azon, ő mit keres itt.

Én pedig élvezni fogom a helyzetet.

Anya a hátamra teszi a kezét, ezzel indít el, viszont amint megfordulok, csak az apámat látom, ahogy izgatottan beszél egy ismerős archoz. Annak az embernek, akinek még engem mutatott be ekkora lelkesedéssel anno, most pedig mintha itt sem lennék.

– Szóval... mint mondtam, eléggé kínos helyzet volt. Majdnem egy hónapnyi fejlesztés ment rá. – Még halkan nevet is egy lényegtelen mese mellé, majd ahogy megállunk mellettük, a tekintete felém téved, aztán egyenesen mögöttem szegeződik le. Én meg tombolok belül, mert tudom, hogy megint tíz éves vagyok, aki egyedül játszik otthon, mert az apja egy másik gyereket nevel úgy, mintha többet érne. – És ő Mark, akiről meséltem még a jómúltkor. Tizenhét évesen már diplomázott, és még így is csaknem évfolyamelső volt. Nagyon kivételes tehetség.

– Örülök. – És már csak azt veszem észre, ahogy kezet fognak, dicsérik és az egekig magasztalják azt, akitől feltódul a gyomrom a torkomba.

– Jackson, lazíts egy kicsit. – Yugyeom hajol a fülemhez, teljesen tanácstalan a hangja, mert lehet, hogy már nagyon hosszú évek óta az egyik legjobb barátom, de még ő sem tud kezelni ilyenkor. – Felrobbansz.

– Takarítsd el a közelemből, és talán nem ölöm meg – sziszegem a fogaim közt, ő pedig csak némán keresi a szavakat, amik ezek szerint teljesen belé fagytak.

– Nem tudod, miket beszélsz.

– De igen, és még egész visszafogott vagyok. – Csak fújok egyet, ahogy egy pillanatra megérinti a felkarom, de ezzel is csak annyit ér el, hogy gyilkos tekintettel vágom el a torkát, miközben arrébb is lépek tőle. – Most ne. Nem segítesz.