Felhőkarcoló

2. rész

Jackson

– Komolyan, úgy kezel, mint egy gyereket! Már nyolc hónap sincs, és húsz éves vagyok. Mintha beszabályozhatna.

– Jackson, ülj már le. Tengeribeteg leszek attól, ahogy járkálsz, tedd le a segged. – Yugyeom a fejét csóválva próbál kibillenteni az önmarcangolásomból, de az a helyzet, hogy pont leszarom. Nincs arra szükségem, hogy kioktasson.

– Te könnyen beszélsz, a te apád nem húzza meg a határaidat. Én meg itt vergődök, mint valami... fogyatékos. – Végül egy nagyot sóhajtva torpanok meg, a tarkómon összekulcsolt kezekkel azt figyelem, ahogy a legjobb barátom összefetrengi az utcairuhájával az ágyamat. –  Mi lenne ha leszállnál onnan?

– Csend biztosan nem, mert a szád tovább járna. – Még egy grimaszt is vág, majd elmosolyodik, ahogy felül. – Tudod, hogy csak jót akar neked.

– Azzal, hogy a nyakamba varr egy... egy olyan srácot? Láttad, hogy valószínűleg semmi közös nem lenne bennünk, én meg nem fogok egy száraz idegenvezetést tartani neki. Amúgy is, kicsit sem szeretem azt a gyereket. Az elmúlt tíz évben majdnem minden nap a csapból is ő folyt, és amikor apámnak véletlenül volt egy szabadnapja, inkább ahhoz a gyerekhez ment meglátogatni, minthogy velem legyen. Inkább Mark tartozik nekem.

– Gyerekes vagy. – Fintorogva néz rám, néha egészen úgy viselkedik, hogy én érzem fiatalabbnak magamat. – Olyanért utálod Markot, amiről nem tehet.

– Leszarom, engem akkor is felejtsen el. – Morogva szenvedem el magam a gardróbom melletti fotelbe, ami mellett már a hatalmas ablakokon át nézhetem a ködös, már sötét Szöult.

Imádok itt élni, a magasban lenni, egy felhőkarcoló legtetején élni. Régen sokszor gondoltam azt, hogy én vagyok a mindenség, és irányítom a világot. Kár, hogy már nem tudok gyerekként gondolkodni, akkoriban annyira könnyű volt minden.

– Most, hogy túltetted magad a hisztin, hívhatnád Ambert, hogy mikorra menjünk holnap. Nem mindegy, hogy délután akar moziba menni vagy este. – A vállát rángatja, egy fél pillanat alatt túlteszi magát azon, hogy az én életem megint egy felesleges személlyel több.

Nem, mintha terveztem volna, hogy bármi közöm is lesz Markhoz, de bőven elég, hogy abban a lakásban fog dolgozni nap mint nap, ahol én élek. A stratégiám egyszerű; nem veszek róla tudomást.

Épp eleget hallottam róla apámnak hála. Oké, talán kicsit nagy az ellenszenv bennem, ami egy enyhe féltékenységből alakult át, amit majdnem az egész gyerekkorom végigszenvedett. Mintha a soha nem látott testvérem lett volna mindig is, amire még csak gondolni is nehéz. Épp elég megpróbáltatás volt a jóval idősebb bátyám árnyékában felnőni, aki mindig mindenben jobb volt nálam.

– Örülök, hogy figyelsz rám.

– Mondtál valamit?

– Csak annyit, hogy Bambam is jön úgy nem mellékesen.

– Remek. – Csak sóhajtok, a fejemet hátravetve a plafont szuggerálom tovább, de nem azért, mert bajom lenne vele. Mostanában nincs sok kedvem emberek közt lenni, mivel túl sok energiámat leszívja az egyetem. Az első évem lesz, és csak pár napja kezdődött, de az a rengeteg minden, amit a fejemre zúdítanak, elvonja minden figyelmemet az életemről.

Ah, ha ez így fog menni, amíg egyetemista leszek, fogok tudni pihenni egyáltalán? Legszívesebben itt hagynék mindent.

Mark

Még csak beszélni sem akarok az első napomról. Fogalmam sincs, hogy miért pont ezt a sorsot szánták nekem, de határozottan kifogott rajtam az új helyzet. Csupán másfél órát voltam Wangék lakásán, de annyi idő bőven elég volt, hogy teljesen elgondolkodtasson.