Felhőkarcoló

39. rész

Mark

‒ Mégis hogy kerültök ide? ‒ Alig jön ki a torkomon ez a pár hang, mire végre apát is el tudom engedni, és szinte felfogni sem tudom, hogy itt a családom. A hangom megremeg a torkomban, és egy hajszál választ el attól, hogy belekönnyezzek. ‒ Úgy volt, hogy csak holnap jöttök.

‒ Ricky szerette volna, ha még egy nappal több ideig itt vagyunk veled. ‒ Anya az arcomra simít, amíg én olyan hálával nézek Ricky-re, hogy szinte már folyik az arcomról. Meg is feledkezem arról, hogy Sophia dermedten áll és nézi, ahogy nem bírom elengedni anyám kezét, meg azt az undorítóan nagy vigyort, ami talán az életben nem volt ilyen őszintén az arcomon. ‒ Yah, Yi-en! ‒ És anyám félbevágja ezt a fojtott örömöt a levegőben, ahogy mellkason csap, mikor leveszem magamról a kabátomat. ‒ Te eszel rendesen? Vékonyabb vagy, mint mikor feljöttél.

‒ Anya, ne már. ‒ Suttogva morranom le egy pillanatra átkarolva magamat, mikor újra és újra végigmér, és azt latolgatja magában, mégis hány kiló lehetek. ‒ Utálom, mikor így hívsz.

‒ De hiszen ez a neved.

‒ De csak akkor használod, ha rossz vagyok. ‒ A számat húzom, majd csak újra magamhoz húzva a hajába csókolok, viszont ahogy meghallom Ricky hangját, ahogy apámmal kezd el beszélgetni, hirtelen zavarba jövök.

Magam mögé nézek Jacksonra, akivel az előbbi liftezést csak épphogy éltem túl, aki olyan merevséggel bámul csak rám, hogy megint érzem, milyen gyorsasággal önti el az arcomat a forróság. Talán még akkor sem volt ilyen közel hozzám, mint múltkor, amikor ugyanígy ragadtunk bent a liftben, de ez most egészen más volt.

Azt hiszem, zavarban voltam miatta, mert annyira közel volt, hogy éreztem az arcomon, mikor levegőt vesz, a bőréből áradó illatot, és azt a kedvességet, ahogy hozzám beszélt. Engem meg fejbe vert a múltkori, mikor Ricky azt vágta a fejéhez, hogy gyűlöl engem, én pedig talán mindennél jobban össze vagyok zavarodva.

Hiszen Jackson soha nem viselkedik úgy, ahogy ő nem akar, és ha ő nem kedvel, azt kimutatja. Viszont most annyira... figyelmes volt. Most először kérdezte meg, hogy jól vagyok-e, és ami a legjobban összezavart ebben, az az, hogy még érdekelte is.

Most akkor mi van?

‒ Aludhatok az ágyadban? ‒ Joey hangja szakít ki a saját fejemből, én meg Jackson szemeiből az öcsémre nézek, aki túl sokat nőtt, mióta nem vagyok otthon. ‒ Tutira olyan nagy, hogy mindannyian elférünk benne.

‒ Mi a kanapén alszunk, anyuéké az ágyam.

‒ Az is nagyon kényelmes. ‒ Jiang-Li hirtelen megszólal, ahogy közelebb jön, majd miután végigsimít az öcsém vállán, anyuhoz fordul. ‒ Remélem, jól fogjátok érezni magatokat.

‒ Az biztos. Ha már csak fele akkora a tévéd, mint itt, akkor én fel sem kelek a kanapéról. ‒ Joey szavaira egy hülye mosoly jön ki belőlem, miközben érzem a tarkómon Jackson tekintetét, amivel annyira sem tudok mit kezdeni, mint mikor szó szerint az arcomba mosolygott.

Már este kilenc is elmúlt, az öcsém belakta a megágyazott kanapét, apával együtt valami reality-t néz, amíg anya a konyhámban pakol, főz, mos, én meg itt állok az egyik pult végében, és azt hallgatom, ahogy dúdolgat.

‒ Sophia nagyon kedves nő. Meg Ricky anyja...

‒ Jiang-Li.

‒ Igen. ‒ Elmosolyodik, felém néz az egyik nagyobb ételhordó dobozzal a kezében, amit magukkal hoztak. ‒ Teljesen romba döntik a gazdagokról kialakított sztereotípiákat. Nagyon kellemes emberek.