Felhőkarcoló

46. rész

Mark

Dugig van a lift, alig tudom kiverekedni magam a tömegből, miközben szorosan a mellkasomhoz szorítom a borítékot, mert táskám ugye nincs, amiben el tudnám vinni. Nem nagyon akarok hozzászokni ehhez, hogy őszinte legyek, mert mostanában annyit küldözgetnek Ricky után, hogy már lassan a cég futára leszek, és nem a vezérigazgató jobbkeze.

Levegőért kapok, mikor kiverekszem magam a tumultusból, mikor a lift leér a földszintre, és a hatalmas forgóajtók felé veszem az irányt azzal a tisztasággal szemezve, ami idebent szinte már vakító.

Egy halvány mosolyt váltok a recepciósokkal, akik valamiért kicsit furán néznek rám, viszont mikor magam elé nézek, megértem. Majdnem beleütközöm egy férfiba, aki csak áll egy helyen, meg sem rezzen attól, hogy csaknem nekimegyek.

Az előbb még nem volt itt.

‒ Bocsánat.

‒ Itt dolgozol? ‒ Már kerülném is ki, viszont ahogy megszólal, lecövekelek. Meglepetten nézek rá, mert még életemben nem láttam, és még csak halvány fogalmam sincs, mit szeretne.

‒ Igen. ‒ A torkomat köszörülöm, még hátrébb is lépek tőle, mert túl közel van, de utánam már nem jön. Csak áll egy helyen, rezzenéstelen arccal nézi az enyémet annyira mereven, hogy egy pillanatra azt hiszem már levegőt sem vesz. ‒ Tudok segíteni valamiben?

‒ Még nem láttalak arrafelé. ‒ Az arcomon rugózik a tekintete, ami kellemetlen, de nem tudom megkérni, hogy hagyja abba.

‒ Bocsánat, de...

‒ A Mareunnae utcában. Ott laksz. A felhőkarcolóban. ‒ Ledöbbenve meredek a férfi arcába, akinek igyekszem minden vonását megjegyezni, mert eddig még életemben nem láttam, épp ezért nem értem, ezt mégis honnan tudja.

Talán ötven feletti már, az őszes haja az álláig ér, szemüveges, és nálam egy fél fejjel alacsonyabb. Semmi feltűnő nincsen rajta, bár bőven elég az, hogy önmagában már az egész férfi kisugárzása sem szokásos.

‒ Elnézést, de sietek.

‒ Hogy hívnak? ‒ Megint kérdez, amíg én mozdulni sem tudok, bármennyire szeretnék. Érdekelne, mi történik, még sincs erre időm. Csak arra a négy-öt biztonsági őrre nézek, akik mind ide-idepillantgatnak. ‒ Láttalak idejönni.

‒ Tényleg mennem kell ‒ kerülöm ki végül a szívemmel küzdve, ami csaknem a torkomban dübörög, de egyáltalán nem úgy, mint Jackson közelében.

Még egyszer hátranézek rá, és még nyelni sem tudok attól, hogy még mindig ott áll felém fordulva, pislogás nélkül végigbámulva azt, ahogy eltűnök a forgóajtók között.

Taxi hozott, alig húsz perc alatt ide is értünk, én meg a címet elnézve nem pont erre számítottam. Egy felújított raktár az egész óriási terekkel, és ahogy belépek a bejárati ajtón, már a recepciót is alig találom meg. Minden tele van falnak állított kamerákkal, poszterek mindenhol, kikapcsolt reflektorok és kábelek minden második lépésemnél.

Mit keresne itt Ricky?

‒ Mark Tuan vagyok, és csak egy borítékot hoztam...

‒ Ricky Wangnek. A második folyosó jobbra, át a hangáron, és a harmadik ajtó. ‒ Ennyivel elintéz a nő, ahogy megállok a recepciós pult előtt, hadar, és még csak végig sem hallgat, bár jelenleg igenis örülök annak, hogy nem húzza az időmet.

Egy gyenge bólintással lezárom a beszélgetést, elindulok az útba igazítást mantrázva magamban, úgy szorítva a borítékot, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne a kezemből. Mindenki rohan körülöttem, fogalmam sincs, hova sietnek, de még csak észre sem vesznek, miközben egymás szájából veszik ki a szót.