Felhőkarcoló

22. rész

Mark

A hatalmas épület előtt állok, a hideg ellenére az egy szál pulóveremet marom, és arra várok, hogy a több tíz taxi közül, ami elhajt előttem, végre megálljon egy. Izgatottan kapkodom a tekintetem oda-vissza, eltelik egy, kettő, három perc, az órám pedig már delet mutat.

Idegtépő a várakozás, úgy feszül bennem a honvágy, hogy szinte felrobbanok, mikor végre egy sárga autó lelassít, majd megáll tőlem pár méterre. Még állok pillanatokig már kínosan mereven szuggerálva az ajtót, ami végül ki is nyílik, és az édesanyám lép ki a nagy szélbe.

Gondolkodás nélkül indulok el felé, és még csak észre sem vesz, de egyből tudja, ki vagyok, ahogy átölelem. Érzem, ahogy az egész teste megrázkódik, tudom, hogy ismét csak sír, és jelenleg én is kétségbeesetten keresem a stabilitásom, hogy erős maradjak.

– Annyira hiányoztál, istenem. – A felsőmet markolva ölel szorosan, tudomást sem veszünk hosszú pillanatokig a taxisofőrről, aki itt áll mellettünk anya bőröndjével együtt.

Olyan nekem, mintha az egyetlen gyógymód lenne, ami képes elfeledtetni velem mindent, amit még most sem tudtam feldolgozni.

– Menjünk fel, jó? – Végül elhúzódom, a csomagjáért nyúlva pedig befelé terelem, még arról is teljesen elfeledkezem, hogy a taxist köszönés nélkül hagytuk ott. – Jól utaztál?

– Hosszú volt, kicsit elfáradtam.

– Mit szólnál, ha elmennénk ebédelni valahova?

– Rendben, én benne vagyok. – Felszusszan, ahogy beérünk a kellemes melegbe, csak ekkor veszem észre, hogy új a nadrágja, a cipője, ami valamiért hirtelen egy hatalmas súlyt vesz le a vállamról. Annyi pénzt adtam nekik a múltkor, hogy tudtak magukra is költeni. – De majd a hét folyamán szeretnék egyszer találkozni Ricky-vel, ha lehet.

***

Ricky

Az egész napom olyan értelmetlen volt, mint az összes többi az elmúlt napokban. Az óra kattogott a falamon, miközben az egyik hívás követte a másikat, én pedig hiába fogadtam mindet, nem tudtam, mi történik. Robotként válaszoltam, azt hiszem, belül teljesen elvesztem. Csak az járt a fejemben, amikor Sophia felhívott, hogy Jacksonnal baj van, hogy a fiam, akivel még pár órája veszekedtem, meg akart halni.

Most pedig itt ülök a feleségemmel szemben a sötét konyhánkban a pultot nézve, a szavakat keresve egymásnak. A gyomrom görcsbe rándul, úgy remegek belül a sokktól, a szomorúságtól, a dühtől még mindig, hogy nem tudok semmire koncentrálni. Én csinálnám a dolgomat, mennék előre, de ez az egész nem hagy.

– Nem értem, hogy jutottunk idáig. – A rekedt hangom átvág a nehéz csenden, amire Sophia rám néz, látom a megtört arcát, egyedül az ad némi melegséget legbelül, ahogy a kezem után nyúl. – Nem tudom elképzelni, mi játszódhatott le egy alig húsz éves fiú fejében, mi az a fájdalom és szomorúság, amit ennyire nem tudott elviselni. Soha semmi jelet nem adott, hogy így érezne, ez az egész úgy ért engem, mint egy hatalmas pofon.

– Én sejtettem, hogy baj van, de arról fogalmam sem volt, hogy ekkora.

– Mégis miért nem mondtad? – Erőre kapok talán egy egészen kicsit, hiába nehéz, hogy az elmúlt másfél hétben most először tudunk erről beszélni. Eddig csak ültünk egymás mellett minden este, és a néma csendből próbáltunk kijönni együtt, ő néha halkan sírva.

– Egy hétig a szobájában feküdt, aludt, nem találkozott senkivel, mindenkit teljesen elzárt magától. – A tényt közli megint, a most hanyagul kontyba fogott haja félig az arcába hullik, de nem tesz ellene semmit. Mintha a mögé elrejthetné a kétségbeesését. – Próbáltam elmondani, de valahányszor felhoztam, nem hagytál beszélni.