Felhőkarcoló

52. rész

Mark

‒ Mégis miért kerülsz?

‒ Én nem kerüllek. ‒ Bizonytalanul állok egyik lábamról a másikra, miután a laptopomra ejtem azt a rengeteg papírt, amit csak azért vettem a kezembe két másodperccel ezelőtt, hogy ne rá kelljen figyelnem. Ricky egyszer nincs még csak a városban sem, és már minden a feje tetejére borul. ‒ Csak ezért jöttél be ide? Hogy ezt megkérdezd?

‒ Mark Yi-en Tuan. ‒ Az asztalomra tenyerel pontosan mellém, hogy véletlenül se tudjak elmenekülni előle, ami szánalmas, de összejön neki. Megmozdulni sem tudok. ‒ Miért kerülsz?

‒ Nem kerüllek.

‒ Borzalmasan hazudsz. ‒ Fújtatva lép közelebb, én meg előle menekülve hátrébb, amire megáll. ‒ Mégis mi értelme van ennek?

‒ Minek?

‒ Hogy ezt csinálod!

‒ Most miért vagy ideges? ‒ kérdezem közel sem annyira nyugodtan, mint ami a hangomból cseng. Most látom őt először, mióta... ah. Nem tudom, mit csináljak, mert már érzem, ahogy túlnő bennem az a rengeteg érzelem, ami miatt már alig tudok csendben maradni. Legszívesebben a fejéhez vágnék mindent. ‒ Te nem jöhetsz ide a munkahelyemre csak azért, ho...

‒ Csak mondd már el, miért kerülsz. Lenyugszom, csak mondd el. ‒ Mély levegőt vesz, mikor félbeszakít, szinte látom, ahogy ellazul minden izma, én pedig nem értem, mégis hogy a halálba tud ennyire megváltozni két tizedmásodperc alatt.

‒ Elrohantál ‒ nyögöm ki végül nagy nehezen, mert ismerem már annyira, hogy tudjam, addig nem fog elmenni, amíg ki nem nyitom a számat.

‒ Komolyan ezért?

‒ Nem vagyok finom?

‒ Mi?

‒ Nem volt jó? Ennyire rosszul csináltam? ‒ Amíg ő értetlenül áll meg sem rezdülve, látszólag egyre inkább összezavarodva, addig belőlem kibukik minden kétségem, amit annyira el akartam rejteni még magam elől is. ‒ Mert tudod, hogy én még soha senkivel nem csóko...

‒ Nem. Nem ‒ ismétli magát bizonytalanul, mert azt hiszem, ennél sokkal többet akar mondani, de nem engedi meg magának. ‒ Ennyire megbántottalak?

‒ Megcsókoltál. ‒ Megremeg a szám, mert annyira tehetetlennek érzem magam, hogy nem tudom azt sem, mégis mit kéne éreznem. Hogy ő mit érez, egyáltalán miért van ott folyton, mikor a legnagyobb bajt csinálja bennem. ‒ Aztán elrohantál. Mégis mi a baj velem? Ennyire visszataszító vagyok?

‒ Visszataszító?

‒ Miért nem vagy őszinte velem? ‒ Amíg ő meglepődve kérdez, addig én a saját fejemmel veszekszem addig, amíg ki nem mondom az idióta gondolataimat.

‒ Nagyon jó volt.

‒ Jó? ‒ motyogom elhűlve, annak ellenére is, hogy érzem rajta azt a nyugtalanságot. Kicsit sem lett higgadtabb, egyszerűen csak nem akarja kimutatni, nehogy megfutamodjak.

‒ Nagyon jól csókolsz.

‒ Én? ‒ kérdezek vissza megint, totálisan eltévedve. ‒ Azért rohantál el, mert... Jó volt?

‒ Azért rohantam el, mert megijedtem attól, amit kiváltottál belőlem. ‒ A hajába túr, bár ahogy a kezét emeli, egy pillanatra azt hiszem, hozzám akar érni. Én meg, mint egy idióta, még össze is rezzenek. ‒ Azt hittem, megáll a szívem, mikor visszacsókoltál. Nagyon finom vagy. ‒ A számat nézi, miközben egészen elhalkul, amíg én az ökölbe szorított kezeit figyelem, és azt a rekedtséget, amivel lehalkítja magát.