Felhőkarcoló

71. rész

Mark

– Felelsz vagy mersz?

– Merek – megyek bele végül a legkellemetlenebb részébe, miközben azon vagyok, hogy a fejébe lássak végre, de tudom, hogy ez egy lehetetlen küldetés. Pont annyira nehezen igazodom ki rajta sokszor, mint fordítva.

– Vedd le a felsőd.

– Parancsolsz? – kérdezek vissza csípőből, sűrűn pislogva, mintha nem értettem volna jól.

– Csak vedd le – enged el egy félmosolyt, amíg bennem kérdések százai indulnak útra, és már majdnem megkérdezem, hogy most csak poénkodik-e. De nem, nem történik semmi, csak mozdulatlanul nézi a darabokra hullott arcomat. – Nem olyan nehéz.

– De mégis miért?

– Mert ezt kértem.

– De...

– De? – Magabiztosan állja a tekintetemet, amíg én a szavakat keresem, de egy normális kifogást sem találok. Lángol az arcom.

– Én nem sportolok, mint te – motyogom arra gondolva, mikor a fotóstúdióban félmeztelenül álldogált előttem, vagy mikor rányitottam zuhanyzás közben, és látszott rajta, hogy kiskora óta élsportoló. Én nem az a kategória vagyok. – Én nem vagyok vonzó.

– Tévedsz. – Meg se rezzen az arca, ahogy gondolkodás nélkül csapja le a gyenge tiltakozásomat, és láthatóan nagyon nyeregben érzi magát a tehetetlenségemtől. – Na, gyerünk – unszol még egy kicsit, és úgy néz rám, hogy feladom.

A fogamat szívva nyúlok a pólóm alá, és kiszakad a szívem, mikor nagy nehezen, de leveszem, és magam mellé ejtem. Érzem, ahogy méreget, ami pont elég ahhoz, hogy teljesen zavarba jöjjek, és elég egy fél pillantást elengednem felé, amitől már ösztönösen karolom át magam.

– Hé. Ne takargasd magad. – Egyből a kezem után nyúl, elveszi előlem, én meg remegek attól, hogy itt ülök előtte félmeztelenül, és tehetetlenül figyelem azt, ahogy szó szerint bámul. – Te jössz – mondja végül elmélyült hangon, a mellkasomról a szemembe nézve, és hirtelen elfog az érzés, hogy talán ugyanolyan melege lesz neki is. Próbálom a bort hibáztatni, de nem megy.

– Most már visszaöltözhetek?

– Nem.

– De...

– Felelek. – Rávágja az arcomat, csak azt nézve, amíg én szégyenlősen a földet bámulom. Már a gondolata sincs meg, hogy az üveghez nyúljak.

– Mire gondolsz? – kérdezem csak úgy, teljesen feladva, mert akkora a zavartság a fejemben, hogy ennél többre nem telik. Teljesen elengedtem már a játékot, mert itt kikapcsol az agyam.

– Hogy le akarom venni a nadrágodat.

– Mi? – Megszeppenve csak ennyit sikerül kinyögnöm, és már várom azt, mikor vigyorodik el, de nem történik meg. Nem viccelt. – Miért?

– Szerinted?

– De akkor meztelen lennék. – Azt bököm ki, ami a legelőször az eszembe jut, de abban a pillanatban megbánom, ahogy kimondom. Szinte érzem, mennyire nehezebben veszi a levegőt, bár jelenleg még így is könnyebb neki, mint nekem.

– Igen, az – vágja rá gondolkodás nélkül, teljesen magától értetődően, ami miatt szinte leesik az állam. Az arcom mégsem mozdul, csak a zsibbadással próbálok kezdeni valamit, ami miatt teljesen lebénulok. – Engem nem zavarna.

– E-engem igen.

– Miért?

– Mert kellemetlen lenne ruha nélkül ücsörögni előtted.