Felhőkarcoló

7. rész

Jackson

– Nem tudom, mit képzelt. Még kényszerít arra, hogy egy levegőt szívjak vele! – Már lassan remegve szívom be a levegőt az orromon, miközben Yugyeom teljesen megnémulva nézi végig a kifakadásomat. – Hogy lehet ennyire... elviselhetetlen? – A hajamba túrva meredek a távolba, nem érdekel, hogy majdnem kétszer is belerúgok véletlenül a földön ülő legjobb barátomba.

Fent vagyunk a tetőn, ott, ahol mindig le tudok nyugodni, de jelenleg az ideg a torkomat mardossa, mint valami ideggyengének.

– Most kiről is beszé...

– Az apámról. – Fújtatva fordulok felé, amire ő hirtelen elhallgat, és tehetetlenül összehúzza magát talán már öntudatán kívül. – Ne haragudj, de már nagyon elegem van.

– Hát azt észrevettem. De akkor mi van, ha Mark is jön? Nem kell vele foglalkoznod.

– Úgy beszélsz, mint Ricky! – Ahogy az apámat a nevén hívom, Yugyeom szinte lefagy, hiszen ez csak akkor fordul elő, mikor annyira kiborít, hogy képes lennék világvégét rendezni. – De ha ott van, mindenki látni fogja, hogy a családommal jött.

– És ez miért baj?

– Mert nem akarom, hogy közöm legyen hozzá! – A kezeimet fellendítve ismét elindulok céltalanul a tető irritálóan göröngyös betonját taposva, majd vissza, és még csak az sem érdekel, ha beleszédülök.

– Jó, én értem, hogy miért vagy ennyire kiborulva a gyerekre, de nem Mark hibája, és szerintem ezt te is tudod. Belegondoltál már abba, hogy ő is szívesebben lenne otthon, mint itt, távol a családjától?

– Neki is csak a pénz kell, ugyanolyan, mint a többi.

– Jackson... – Ahogy megint meg akarna cáfolni, villogó szemekkel nézek rá, amivel egy életre befogom az ellenkező száját. – Tudod, mit? Ülj le egy kicsit, nyugodj le. Így csak hergeled magad. – Még a földet is megütögeti maga mellett, nekem pedig kell pár másodperc, amíg ráveszem magam a dologra.

Épphogy leülök mellé, máris elhagyja a száját egy sóhaj, és tudom, hogy valamit mondani akar. Fogalmam sincs, hogy azért nem teszi, mert nem tudja hogyan szóba hozni, vagy azért, mert nem meri. Kibaszottul remélem, hogy az első.

Eléggé bántó lenne, ha azt hinné, hogy van olyan, amit velem ne tudna megbeszélni, hiszen legjobb barátok vagyunk.

– Szóval... – Amint távozik belőlem az a temérdek indulat, és kapok normálisan levegőt, fél szemmel még felé is nézek, majd a várost szuggerálom tovább. – Mi van veled?

– Mi lenne?

– Látom, hogy van valami.

– Nem... nem számít. – Legyint, a vállát rántja, mintha semmiség lenne, de tisztában vagyok vele, hogy igenis nagy dolog lehet, ha már ő is ki van készülve. – Lényegtelen.

– Ezért vagy ennyire letörve? – A kérdésemre még csak egy nyögéssel sem válaszol, ami elgondolkodtat, és hirtelen beugrik, mi a baja. Hogy nem jutott ez egyből eszembe? – A lányról van szó?

– A lányról?

– Tudod, akibe belezúgtál.

– Ja, lányról... – Az előbbi kikerekedett szemeit felváltja egy szinte már fájdalmas grimasz, és többet még csak a szemembe sem néz. – Fogjuk rá.

– Kikosarazott vagy mi?

– Nem, nem igazán tud arról, mit érzek.

– És miért nem? Mióta okoz neked az gondot, hogy felszedj valakit? – Értetlenül meredek rá, ő hiába nem viszonozza a figyelmemet, ami őszintén kezd aggasztani.