Felhőkarcoló

40. rész

Mark

A telefont szorongatom, és anyám szavai járnak a fejemben. Hogy talán nincsen abban semmi rossz, ha elhívom őt is. Igaz?

Ez csak egy kedves gesztus, és semmi több, mégis rettegek attól, hogy visszautasít. Azt hiszem, az felérne nekem egy baromi nagy pofonnal, mert bármilyen kedves mostanában, valahogy félek tőle.

Egy fájdalmas nyögéssel döntöm a konyha falának a homlokomat, és még egy kész örökkévalóság, mire összeszedem magam annyira, hogy legalább a névjegyzéket megnyissam a telefonomban. Mióta megvan a száma, meg se volt nyitva, úgyhogy ez most megint valami új.

‒ Jackson Wang.

‒ Szia.

‒ Mark? ‒ Érzem a döbbenetet benne, nem elég, hogy egyből felvette, még ezzel a rekedtséggel is fokozza a szorítást a mellkasomban, ami a hangjából szivárog. ‒ Szia. Honnan van meg a számom?

‒ Még Ricky adta, mikor idejöttem, ha esetleg kellenél, mert valami vészhelyzet van. ‒ Megrántom a vállamat, mintha minimum láthatná, ami tőlem már önmagában annyira távol áll, mint tőle az, hogy ennyire szétszórt legyen a hangja. ‒ Én... én nem akarlak zavarni.

‒ Nem zavarsz ‒ suttogja el magát, már szinte a ki nem mondott kérdéseibe fulladva. ‒ Valami baj van?

‒ Nem, nem. Nem. ‒ A szívem a torkomban dübörög, mert visszagondolok arra, ahogy tegnap a családomat bámulta, és szivárgott belőle az az érthetetlen magány. Azt hiszem, őt még csak meg sem ölelik soha, én pedig mindennél jobban éreztetni akarom vele, hogy nincsen egyedül. Nem akarom, hogy megint visszaessen. ‒ Mi csak lemegyünk az adventi vásárba körülnézni, eszünk valamit meg minden, és... csak... meg szerettem volna kérdezni, hogy van-e kedved velünk jönni.

‒ Most komolyan?

‒ Persze.

‒ Én nem szeretnék belerondítani az együtt töltött időtökbe.

‒ De nem rondítasz bele. ‒ Szinte felnyögök a végén, amiből tudom, hogy ő semmit nem hall, de engem igenis zavar ez az erőlködés. ‒ Én nagyon... Uhm ‒ hallgatok el egyből, a szememet becsukva próbálom magam elé képzelni azt a párhuzamos univerzumot, ahol nem vagyok teljesen szerencsétlen. ‒ Mi nagyon szeretnénk, ha jönnél. Anyu is. Meg apa ‒ motyogom el a végét kicsit nagyobb magabiztossággal, mint amit vártam magamtól. ‒ Joey-tól is csak azt hallgatom, hogy múltkor olvasott rólad az újságban valami vívással kapcsolatos cikket, és felvágna vele otthon az iskolában, hogy ismeri Jackson Wanget.

‒ Ne hülyéskedj. ‒ Hallom, ahogy elmosolyodik a vonal túlsó végén, és egy másodpercre megnyugszom belül, mert ezzel most talán megnyertem.

‒ Nem hülyéskedem. Szóval?

‒ Nem lenne baj?

‒ Dehogyis. Nekünk nem. ‒ A fejemet rázom, majd csak a saját pólómba markolva bámulok ki az ablakon, hátha így bennem marad a szívem. ‒ Ricky-ék? Őket nem zavarná, ugye?

‒ Szerintem két kézzel paterolnának ki a lakásból, hogy húzzak el otthonról.

‒ Akkor fél óra múlva?

‒ Nekem oké. ‒ Végül beadja a derekát, érzem a hangján, hogy talán mosolyog, de nem vagyok ebben teljesen biztos. Lehet csak én képzelem be magamnak, és ezen már meg sem lepődnék. ‒ Lemegyek hozzátok.

Jackson

Szerintem nem nagyon kell ecsetelnem, mennyire voltam ledöbbenve, mikor a semmiből Mark egyszer csak beleszólt a telefonba, én meg nem értettem, mégis mi a szar történik. Felhívott. Azt hiszem, a fél életem lepergett a szemeim előtt, mert nem tudtam elképzelni, mégis mi késztette erre arról nem is beszélve, hogy eddig fogalmam sem volt arról, hogy meg van neki a számom.