Felhőkarcoló

90. rész

Mark

A kezemet markolva sétálok beljebb a nem kicsi nappaliban, ahol már többen vannak, mint harmincan, és még a konyháig el sem jutottam. Fogalmam sincs, hol van Jackson, csak azt tudom, hogy már a gondolata is iszonyatosan megnyugtat annak, hogy a közelemben van.

– Mark! – Bambam olyan boldogsággal esik a nyakamba, hogy kicsit megszeppenten viszonzom azt a szoros ölelést, ami most pont annyira esik jól, mint amennyire szokatlan volt nekem pár hónappal ezelőtt. – Mégis hol a szarban voltatok?

– Késtünk egy kicsit, na.

– Kicsit? – kérdez vissza azzal a halvány sértődöttséggel, mikor Amber csak a szemeit forgatva válaszol.

– Te, nem max harminc emberről volt szó?

– De igen, annyian is voltak úgy fél hétig, aztán egyre többen lettek – rántja meg a vállát, őszintén nem zavarja a tömeg, ami belepi a nappaliját.

Próbálok rá figyelni, de csak a tekintetemet kapkodom az idegen embereken, mert csak azt az egy arcot keresem, aki miatt itt vagyok. Nagyon szeretem a barátaimat, de az ekkora összejöveteleket annyira nem kedvelem, és ha Jackson nem lenne itt, egészen biztos, hogy otthon maradtam volna.

– Mégis mit csináltatok ennyi ideig? Ezerszer hívtunk titeket.

– Jackson?

– Ő három idegen telefonjáról is próbálkozott, de nem vettétek fel – válaszol kicsit közelebb hajolva hozzám, mert hangosabb a zene, mint ahogy az kintről hallatszott.

– Tényleg?

– Nem is láttátok?

– Le voltam némítva – mondja Amber a telefonja után nyúlva, de egy picit sem köt le, hogy a homlokát ráncolva nézi a nem fogadott hívásait.

A nyakamhoz nyúlok, megpróbálok beljebb menni, legalább elindulni valamerre, de Bambam velem együtt hátrál, és az arcomhoz hajolva nyom egy poharat a kezembe.

– Ezt idd meg, jó? Kicsit feszültnek tűnsz.

– Jackson? Jackson hol van? – kérdezem megint, kicsit talán nagyobb tehetetlenséggel az arcomon, amit nem tesz szóvá, de tudom, hogy látja rajtam.

– Nem tudom, eddig itt álltak, vagy egy órán át nézte az ajtót miattatok, aztán Yugyeom végre el tudta rángatni innen. Talán a konyhát nézd meg. – Egy pillanatra a vállamra teszi a kezét, majd szabadon enged, én pedig a dzsekim ujját markolva megyek át az embereken, mintha tudnám, egyáltalán hol van a konyha.

Lehet, kint fáztam így, de idebent már kezd melegem lenni, de nem merem levenni a dzsekimet, mert még csak azt sem tudom, hová tegyem le. Ha eddig nem volt elég kaotikus a napom, akkor most már megközelíti a poklot.

Jackson

Idegesen ácsorgok a talán túl széles folyosón, mert még csak esélyem sincs elmozdulni innen. Yugyeom úgy áll mellettem, mintha az élete múlna rajta, mert nem akarja, hogy hülyeséget csináljak.

– Mégsem akarsz inni valamit? Szerintem az alkohol most csak segítene rajtad.

– Vezetek, Yugyeom.

– Itt hagyhatod a kocsit, és majd hívtok taxit. – A vállát rántva veszi elő a telefonját, és már szinte felbosszant az a hangos mosoly, ami egyből végigszalad rajta, miközben én a konyha bejáratát figyelem. – Bhuwakul írt, végre itt vannak.

Ahogy ezt kimondja, már el sem jut az agyamig, mert meglátom őt. Mark kicsit szétzilálva nyomakszik át egy kisebb csapaton, és őszintén annyira meglep a külseje, hogy hosszú pillanatokig csak bámulni tudom.