Felhőkarcoló

43. rész

Mark

Eltelt egy óra csak azzal, hogy a tévé előtt ülve azokat a műsorokat nézem, amiben az elmúlt egy év fontosabb eseményeit szedik össze, aminek a jó háromnegyede annyira új és idegen, mintha esküszöm, egy másik világban nőttem volna fel.

Már csaknem elhatározom, hogy felállok, és legalább egy normális filmet keresek, de ez abban a pillanatban elhal, ahogy valaki bekopog az ajtón. A homlokomat ráncolom, pillanatokig csak meredten bámulok arrafelé, hátha hallucináltam, viszont ahogy megint meghallom, már magamtól állok fel, és megyek oda.

‒ Chanmi. Szia. ‒ Épphogy kinyitom az ajtót, már alig jön ki hang a torkomon, miközben ledöbbenve nézek a nőre, aki Ricky keze alatt, egy emelettel lejjebb dolgozik, és három naponta, ha látom. Ő intéz néhány megbízást, az ügyfeleket szerzi a cégnek, nekem pedig az a feladatom, hogy megtartsam őket azzal, hogy folyamatosan fent tartom a kapcsolatokat, úgyhogy mondhatjuk, hogy egymástól függünk, és a munkán kívül nem is nagyon váltottunk még szót egymással.

Éppen ezért nem értem, mégis mit keres itt, hogy egyáltalán honnan tudja a címem, mert nagyjából annyira irreális az egész, mint a Ricky-ékkel töltött karácsony.

‒ Szia, Mark. Ugye nem zavarok?

‒ Nem. Gyere be. ‒ Megszeppenve állok el az ajtóból, hogy beljebb engedjem, és még hallom fél füllel felcsengeni a liftet, és azt, ahogy kinyílik az ajtó, de annyira lefoglal Chanmi jelenléte, hogy el is felejtem a két emelettel feljebbi bulit is.

‒ Nem maradok sokáig, és ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak. ‒ Kifújja magát, úgy tűnik, elfáradt már csak abban, hogy ide feljött, bár a tűsarkúját elnézve van is miért szenvednie. Még most is blúz van rajta, az alakjára simuló szoknya, de egészen más, mint az irodában. Azt hiszem, egy szilveszteri buliból jött el, legalábbis az erős sminkjét elnézve.

‒ Kérsz valamit?

‒ Nem, én csak hoztam neked valamit. ‒ Felsóhajtva kap a táskája után, amíg én azon agyalok, hogy vajon a harminchoz vagy a negyvenhez van-e közelebb. ‒ Tényleg ne haragudj, de ezt a szerződést már az ünnepek előtt oda kellett volna adnom, de valami családi vészhelyzet miatt el kellett utaznom, és Ricky szólt, hogy hozzam el neked most, mert te itthon vagy. ‒ Vesz még két mély levegőt, amíg én még csak be sem csukom az ajtót, ő az asztalomhoz sétál, a laptopom mellé teszi a táskáját, amibe szinte könyékig mászik.

Én meg legalább egy pohár vízért kimegyek a konyhába, amit fél perccel később mellé teszek, és egyből elmosolyodik még akkor is, ha rám nem néz fel.

‒ Köszönöm.

‒ Ugyan. ‒ Megrántom a vállamat, komolyan kicsit frusztrál, hogy mennyivel fiatalabb vagyok nála. Már szinte az anyámnak érzem, pedig tudom, hogy annyival azért nem idősebb nálam. Ricky soha nem fogja megérteni, nekem ez miért probléma, mert még csak nem is látja, hogy a legalsó szinteken milyen véres szemmel tudnak rám nézni a régebbiek. ‒ Hogy vannak a gyerekeid?

‒ Köszönöm, nagyon jól. ‒ Itt már rám néz azzal az őszinte mosollyal, én meg biccentek, amire visszafordul, majd szinte felnyög, mikor a sok papírja között megtalálja azt az egy, vékony borítékot. ‒ A férjem legjobb barátainál szilveszterezünk, és eléggé mérges most Ricky-re, hogy pont ilyenkor rángat el.

‒ Megértem.

‒ Nem tudom, miért nem várhatott még két napot. ‒ A fejét csóválja, végül leteszi az egyik kisebb papírhalomra a borítékot, majd a pohár után nyúlva majdnem a felét ledönti. ‒ Köszönöm, Mark, és ne haragudj.