Felhőkarcoló

88. rész

Jackson

A kormányt markolom két kézzel, és csak azon vagyok, hogy az útra figyeljek, mert szeretnék egyben hazaérni. Mark pedig itt ül mellettem, halkan duzzogva, amitől aranyosnak látom, bármennyire nem az, mikor kiabál. Most veszekedtünk először, és csak az jár a fejemben, amit Seomi mondott.

Ez rendben van. Veszekedni rendben van, ha másképp nem megy, csak kommunikáljunk.

Sajnos rossz még a gondolata is, hogy ekkora hatással van rám, de már a puszta látványa elég ahhoz, hogy ne haragudjak rá annyira, ezzel szemben ő talán pont annyira dühös, mint amennyire én voltam egészen addig a pillanatig, amíg meg nem láttam őt. Arról ne is beszéljünk, hogy nekiment az edzőmnek.

Hogy milyen érzés volt ezt végig nézni? Mondhatjuk, hogy az életben nem vert még olyan hevesen a szívem, mint mikor kikelt magából. Miattam.

Eléggé megnehezíti, hogy mérges legyek rá.

– Nem hallgatsz meg – nyögi be a semmiből, én meg feladom, hogy békében lezárhassuk ezt a napot. Ölbe tett kezekkel ül, még csak rám sem néz, mert ezek szerint tényleg kiborítottam. – A munkám a baj, igaz?

– Mark.

– Az előbb néztem végig, ahogy egy érzéketlen terrorista a földbe tipor, most nem vagyok abban az állapotomban, hogy elengedjek bármit is, úgyhogy még egyszer megkérdezem, Jackson. A munkám a baj? – ismétli magát, a hangjából azért visszavesz, de érzem rajta, mennyire ideges még mindig. – Tudom, hogy néha többet dolgozom, de...

– Néha? Többet? – megyek bele végül a dologba, és bármennyire hihetetlen, mégis én maradok a higgadt, még csak egy kisebb jelét sem mutatom annak, hogy ideges lennék. – Te folyton csak dolgozol, a nap huszonnégy órájában a szaros munkáddal vagy elfoglalva, konkrétan Yugyeomot többet látom, pedig ő tanul és dolgozik egyszerre.

– Hé.

– Nincs hé, ez tény.

– Jackson. – Az arcához nyúl, hogy lehiggadjon egy picit jobban, ami ennyi idő után sem jön össze neki. – Értem, hogy neked ez rossz, nekem se könnyű, de vannak kötelezettségeim, nagy felelősségeim, amiket nem hanyagolhatok el.

– Munkaidőben. Azon kívül élhetnéd kicsit a magánéletedet is, aminek a része akarok lenni, de te nem vagy hajlandó beengedni.

– Ez nem igaz.

– A szart nem.

– Seunni – becéz kicsit sem puhítva a stílusán, amitől fellobban az arcom, és még mindig nem az idegességtől. Végem van, ha így hív. – Tudod, hogy fontos munkám van, és néha túlórával jár.

– Heti hússzal?

– Ne csináld ezt, ez nem fair.

– Nem fair? – Egy pillanatra felé nézek, de ő nem hajlandó viszonozni, mert lefoglalja, hogy nehezteljen rám. – Tudod, hogy érzem magam, mikor ilyen hosszú ideig nem látlak, még csak beszélni se tudunk? Úgy, hogy nagyon hamar le fogom zárni ezt az egészet kettőnk között, ha továbbra is a munka lesz neked az első. És nem azért, mert érzelmileg zsarolni akarlak, örülök, hogy ilyen szenvedéllyel tudsz csinálni valamit, amit ennyire élvezel, de nekem nincs szükségem egy újabb háttérszerepre. Eleget kaptam ebből a szüleimtől az elmúlt húsz évben.

– Szerinted én direkt csinálom ezt? Szerinted nekem nem hiányzol? – fakad ki sokkal jobban, mert azt hiszem, lehetetlenül felzaklatja, hogy ezt mondom. – A nap minden percében eszembe jutsz, ha tehetném, veled lennék folyton, de sajnos nem lehet. Szerinted én nem akarom ezt másképp csinálni? Sok a munkám, igen, és nem tudom letenni, mert ahogy végzek egy valamivel, jön a következő, és azon kapom magam, hogy megint este tizenegy van, én meg reggel hat óta csak dolgozom.