Felhőkarcoló

57. rész

Mark

Itt állok Ricky dolgozószobája kellős közepén, miközben ő a feleségével együtt szinte az életet kiszuggerálják belőlem. Pár perce bukkantam fel náluk a semmiből, mert tegnap Seomi annyira meggyőző volt, hogy úgy éreztem, igaza van.

Úgyhogy teljes pánikban, iszonyatosan szétesetten jelentem meg náluk este hatkor, és szinte könyörögtem, hogy szakítsanak rám pár percet. Szerintem említenem sem kell, Ricky milyen gyorsan terelt be ide, és jelenleg egyszerre nyomaszt és nyugat meg, hogy mind a ketten itt vannak.

‒ Mark, örülnék, ha lassan elkezdenél beszélni, mert a frászt hozod rám. ‒ Az íróasztalának dőlve áll előttem ingben, nyakkendő nélkül, amíg én a padlót bámulom. ‒ Történt valami?

‒ Persze, hogy történt, szerencsétlen remeg. ‒ Sophia eléggé ijedten válaszol helyettem, én pedig képes vagyok végre összeszedni magam.

‒ A férfi.

‒ A férfi? ‒ kérdez vissza Ricky értetlenül, majd szinte a semmiből eltorzul az arca. ‒ Aki zaklat?

‒ Küldött egy emailt pár napja.

‒ Mi van? Mégis honnan tudja, hogy...

‒ Nem tudom. Seomi mondta, hogy ne hagyjam annyiban. ‒ Halkan beszélek, azt hiszem teljesen bátortalanul, amíg ők ketten teljesen elképedve merednek rám, és hirtelen még azon sem akadnak fenn, hogy még Seomihoz is elmentem emiatt.

‒ Mit írt az emailben? ‒ Sophia próbál türelmesebb lenni, de ahogy elnézem, inkább dühös, mint zaklatott. ‒ Megfenyegetett?

‒ Csak egy képet küldött rólam.

‒ Rólad? ‒ Ricky a fonalat elvesztve kérdez vissza, összenéznek, majd úgy bámulnak rám, mintha a világ indult volna pusztulásnak.

‒ Én csak azért mondtam el, mert... én... tudom, hogy múltkor nagyon hevesen tiltakoztam, és nagyon sajnálom. De azt hiszem, szükségem van rátok. ‒ Megremeg a hangom, és még csak nem is azért, mert félreteszem a büszkeségem maradványait is, hanem mert most döbbenek csak rá arra, mennyire megbízom bennük. ‒ Kérlek.

‒ Benne vagy, hogy intézkedjek?

‒ Igen. ‒ Ahogy Ricky kérdez, én úgy vágom rá a választ, amire kihúzza magát, egyből a telefonja után nyúl, és úgy indul ki innen futóléptekben, hogy még a vállamra is ráteszi a kezét pár pillanatra. Én pedig megnyugszom.

‒ Most kivel beszél?

‒ Azzal most ne foglalkozz. ‒ Sophia is egyből kihúzza magát, idejön hozzám, és egy pillanat alatt magára húzza azt a határozott, megcáfolhatatlan énjét, amitől még én is egy kicsit vigyázzban állok. Elereszt egy halvány mosolyt, ahogy a hátamra simít, majd ismét komolyra vált.

‒ Megvan még az email, amit küldött, ugye?

‒ Igen.

‒ Akkor kérlek mutasd meg, mert szükségünk lesz rá.

***

Amióta beszéltem Ricky-ékkel, sokkal nyugodtabb vagyok, mert már a csupa gondolat elég, hogy nem vagyok totálisan egyedül. Egyből fejest ugrottak az egészbe, Ricky ki tudja', hány emberrel beszélt, Sophia pedig az információkat szedte össze az elejétől a végéig, amire sokkal több órájuk ment rá, mint ahogy szerettem volna.

Azt mondták, minden rendben lesz, és igaz, ez csak tegnap esti történet, mégis úgy érzem, hogy már most sokkal könnyebb a mellkasom, ha rágondolok. Kicsit mégis lehetnék óvatosabb – azt hiszem. Ricky már nagyon rég végzett, én pedig utána még bent maradtam, de annyira megéheztem, hogy muszáj volt beülnöm valahova vacsorázni, most pedig ahelyett, hogy hazamennék, egyenesen az irodába tartok vissza.