Felhőkarcoló

4. rész

Jackson

Két napja, hogy minden kezdett szétesni. Egész nap az egyetemen rohadtam, ráadásként az edzésem felért egy öngyilkossági kísérlettel apámnak hála, aztán még... az. Fél pillanatra voltam az otthonomtól, halál fáradtan, alig élve, és mit látok meg? Amit a hátam közepére nem kívántam volna soha, főleg nem abban a pillanatban.

Mark a legjobb barátaimmal egy asztalnál ült, evett, nevetett. Mégis hogy történt ez?

Soha nem ismertem ezt a gyereket személyesen, de még így is ő irányította az egész gyerekkoromat, az apámat, hogy éppen mikor lehettem a szüleimmel. Most meg itt van, egy városban velem, egy épületben, pár emelettel lejjebb, és már a barátaimmal vacsorázik.

Igenis teljesen jogosan telt be nálam a pohár, és lehet, hogy Marknak fogalma sem volt arról, miért kapja, de nekem nagyon jól esett, hogy úgy beszélhettem vele. Hogy ordíthattam, a fejéhez vághattam mindent, hibáztatni mindenért.

Úgy tett, mintha nem lenne hátsó szándéka, de az istenért, a magafajták mind ilyenek. Akik belecsöppennek ebbe a fényűző világba, kihasználnak mindent és mindenkit. Arról én már nem tehetek, hogy apám nem látja ebben a fiúban azt a veszélyt, amit én igen.

A hajamba túrva rogyok le az ablakom melletti kis fotelba, és csak fél szemmel lesek ki, mégis kissé megszédülök ettől a magastól. Pedig imádom. Mindig úgy éreztem, hatalmam van az emberek felett idefent, én irányítok, és soha nem érdekelt ilyenkor, apám hol van. Hiányzik az a kisfiú, aki ilyen gyerekes játékok mögé el tudott bújni.

– Jackson? – Halk kopogás után nyílik az ajtóm, bár nem adtam engedélyt. Nem is emelem fel a fejem, csak morgok, hiszen tudom, ki az. Anyám egyik takarítónője, aki már lassan tizenöt éve itt dolgozik, én mégsem tudtam sohasem megszokni a jelenlétét.

– Igen, Jina?

Mikor nem hallom az ajtó csukódását, végül felnézek, próbálom a tekintetemmel érzékeltetni, mennyire nem vagyok rá kíváncsi. Ez általában jól megy.

– Sophia küldött fel, hogy szóljak. Kész az ebéd. – Amíg ő ott ál a küszöbömtől két lépésre, én csak a szemeimet forgatva dőlök hátra a fotelomban. Nem akarok a szüleimmel együtt enni, az olyan, mintha mezítláb sétálnék végig a széttört tányérokon, amiket még én vágtam falhoz, valahányszor bele akartam fulladni ebbe az egészbe. – Itt vannak Amberék is.

– Akkor máris megyek. – A varázsszavakat meghallva csak felsóhajtok végül, majd miután minden életerőt magamra szedek, amit csak tudok, felállok, majd csak várok. Nem tudom, mire, talán a csodára, hogy lemegyek, és minden olyan, amilyennek akarom, hogy legyen, hiába tudom, hogy ez soha nem fog bekövetkezni.

Végül feladom, beletörődve az életembe, és mély levegőket véve hagyom ott a szobámat, a második emeletet, majd mikor már a tágas nappaliban állok, és a konyhánk mellett heverő, hatalmas ebédlőasztalra nézek, megkönnyebbülve konstatálom, hogy apa nincs itt. Csak anya.

– Hát letévedtél? – Miután anyával egy halvány mosolyt váltok, Yugyeom fintorogva vágja félbe ezt a nyugodt pillanatot, ami egy fél másodperc alatt kizökkent ebből a fáradt állapotomból.

– Téged ki hívott? – Viszonzom az arcára fagyott grimaszt, amire válaszul csak elvigyorodik. Kihasználva a csendet, az asztalig szenvedem magam, a nyakamat ropogtatva ülök le a helyemre Bambam és Amber közé.

Apa helye most üres, de anya annyira ragyog ismét, hogy szinte észre sem lehet venni a hiányát. Nem tudom, hogy csinálja, de ő mindig ilyen.

– Na, srácok, mit terveztek mára?