Felhőkarcoló

58. rész

Jackson

‒ Miért álltál meg?

‒ Hogy lenyugodjak, mert nem egy tízéves Audiban akarok meghalni. ‒ Mély levegőt veszek, mikor vagy negyed órás dugóban nyomorgás után sikerül a rakpart egyik parkolójában leállítani a motort, ahol alig van egy-két autó.

Kint már vaksötét lenne, ha nem úszna több ezer színben az egész város, még a tőlünk alig száz méterre lévő hídon is váltják egymást a hideg-meleg hangulatszínek. Normál esetben ez teljesen kikapcsolna, mert imádok az éjszakai Szöulban eltűnni főleg a Han-folyót bámulva, de ez most egyáltalán nem az a helyzet.

‒ Most hova mész?

‒ Kiszállok.

‒ Nem, dehogy szállsz ‒ kapok utána megint kicsit felkapva a vizet, ugyanis teljesen kiborít, mikor az ajtó szinte kattan a keze alatt. ‒ Most miért vagy ilyen baromi kezelhetetlen?

‒ Én vagyok kezelhetetlen?! ‒ csattan fel totálisan felháborodva, mert azt hiszem, az érzés kölcsönös, bár ő inkább haragszik rám abból leszűrve, mennyire kerül folyamatosan.

‒ Miért kell folyton veszekednünk?

‒ Mert ilyen rohadt kiszámíthatatlan vagy.

‒ Hogy mi vagyok? ‒ kérdezek vissza összezavarodva, amire két mély levegőt vesz, és mire megszólal, már nem remeg a hangja az idegességtől.

‒ Mindig ugyanazt csinálod. Egyszer felbukkansz a semmiből, rendszerint az éjszaka közepén, vagy amikor épp baromira dolgoznom kéne, a semmiből csak úgy... csak úgy letámadsz, aztán elmész, és utána úgy csinálsz, mintha nem jelentett volna semmit. ‒ Ledöbbenve hallgatom, ahogy hadarja, amivel kezd észhez téríteni, és elhagyom a folytonos veszekedés legutolsó szikráját is. ‒ Miért nem tudsz őszinte lenni? Te elvárod tőlem, hogy az legyek, de viszonozni már képtelen vagy! Folyton csak kihasználsz.

‒ Ez nem igaz.

‒ De igen. Csak szórakozol, és egy hajszál választ el attól, hogy teljesen kitöröljelek mindenhonnan, amihez csak közöm van. ‒ A végén megremeg a hangja, mert felzaklatják a saját szavai, ami után beáll a csend.

Elképedek, az agyamon átrohan minden lehetséges verzió, mégis hány nap, óra kéne ahhoz, hogy teljesen elsorvadjak nélküle. Ez elmondhatatlanul megijeszt.

– Nem ‒ nyögöm ki visszanyelve minden kisebb hangomat is, amíg ő küzd, ami annyira fejbe ver, hogy megmerevedik a levegő. ‒ Én egészen... kedvellek.

– Kedvelsz? – kérdez vissza a homlokát ráncolva, én pedig képtelen vagyok akár csak a szemeibe nézni.

– Azt hiszem.

– Azt hiszed? – Megint csak engem ismétel, majd egy pillanatra elhallgat, és még csak fogalmam sincs, mire gondolhat. – Ez nekem nem elég.

– Hé, hova mész? – kapom oda a fejem, ahogy az öve után nyúl, én meg saját magamból kilépve nyúlok utána, amire hirtelen megáll.

– Ne haragudj, de nekem ez nem elég.

– Akkor mit akarsz hallani?

– Az igazat – vágja rá iszonyatosan felszívva magát, mikor képes vagyok ránézni, és szinte itt érzem, hogy totálisan ellenem fordult az egész helyzet.

– Én... – Ránézek, majd egyből elfordulok, a karjáról a hajamba markolok, miközben a tekintetem a kinti fényeken ugrál. – Többet érzek irántad.