Felhőkarcoló

8. rész

Mark

Az agyam teljesen át lett programozva, mióta ezerszer belehaltam a liftezésbe, ami miatt mintha egy száznyolcvan fokos fordulatot vett volna minden bennem. Ez megijeszt, szerintem mondanom sem kell, hogy amint kikerültem onnan, inkább lépcsőztem a lakásomig, bár a negyedik emelet után nem, hogy a lábamat, de a tüdőmet sem éreztem.

Napok óta nem csinálok mást, csak igyekszem nem gondolni rá, de az, hogy nem értem magamat, nem enged levegőhöz jutni. Mintha a félelem helyett valami más jött volna, és nem tudom, ez jó-e. Hogy egyáltalán mi ez az egész.

Fájdalmasan nyögve nyúlok a telefonom után, tudom, hogy muszáj elterelnem a gondolataimat, ráadásul ezen a héten többszáz ember előtt lesz jelenésem Ricky oldalán, akit nem hagyhatok cserben. Épp ez vezet rá arra, hogy félretéve minden régebbi aggodalmamat, kikeresem Amber nevét, és alig fél perc hezitálás után tárcsázom is.

A szívem a torkomban csaknem szétrobban, ahogy a sípolás végigdübörög az ereimben, még csak elképzelni sem tudom, hogy jutottam el idáig. De végül is, ha már azon a rendezvényen úgyis megtudják, ki vagyok, miért ne használhatnám ki addig ezt a minimális társaságot?

– Mark! Szia. – Olyan boldogsággal szól bele, hogy már én is elmosolyodom azon, mennyire örül nekem. – Mi a helyzet?

– Szia, Amber, esetleg... meg tudnád adni Bambam számát?

– Oh, ő itt ül mellettem. Adjam gyorsan?

– Igen, az jó lenne. – Pár pillanatig csak a síri csendet hallgatom, ez a fél perc pedig pont elég ahhoz, hogy ismét elkezdjek rettegni. Mi van, ha nekem ezt még csak nem is szabadna? Aish, mintha bárki megmondhatná, mit tegyek.

– Szia, miújs?

– Szia, engem csak érdekelne, hogy akkor ráérsz-e a héten. El kéne mennem fod...

– Persze, persze, hogy ráérek. – Izgatottan szakít félbe, kezd egy kicsit furcsa lenni ez az őszinte öröm, ami belőlük jön. – Mondjuk péntek délelőtt?

– Nem jó, dolgozom.

– Akkor szombat délelőtt? Sajnos előbb nem jó.

– Igen, az jó. Ráér... Amber is? – Mély levegőt veszek, amíg kisebb csend telepszik közénk, ahogy ők ketten valószínűleg tárgyalnak, viszont nekem mindvégig azon jár az agyam, hogy mi lesz, ha lebukok idő előtt. Bár teljesen mindegy, hogy mikor borul a bili.

– Most már igen. Akkor tizenegykor majd a kávézónál, ahol a múltkor taliztunk.

***

– Apa?

– Az öcséddel szerelik a szomszéd ajtaját. Kitépte a múltkori vihar. – Anya fáradtan sóhajt fel, hallom, mennyire gyenge, és ez ennél jobban nem is fájhatna. Hiszen nem vagyok ott, hogy segítsek neki, hiába tudom, hogy a pénz, amit küldtem egy hete, már csaknem életmentő volt nekik.

Ez az egyetlen, ami ösztönöz arra, hogy itt legyek és tovább csináljam ezt az egészet.

– Ne küldjek még? Van még, direkt félretettem egy kis pénzt, hátha...

– Nem, Mark. Megbeszéltük, mennyit küldj, a többi a tiéd, el kell tartanod magad, ráadásul megdolgozol érte. Élvezd ki, amid van.

– De... én veletek akarom.

– Mark, kicsikém... – Anya szinte már suttog, és tudom, szinte látom magam előtt, ahogy a szavakat keresi és próbálja összeszedni magát, nehogy sírjon. – Sajnos nem tudod, és ez így van jól. Mindegy is, az élet megy tovább, és nekem is mennem kell. Légy jó, rendben?