Felhőkarcoló

14.rész

Jackson

Az óra kattog a csuklómon, minden elmúlt perc után apám jut az eszembe, hogy mégis hol van már. Itt ülök az autó motorháztetőjén, miközben Mark az úttest szélén gubbaszt még mindig valószínűleg azokkal a lehetetlen gondolatokkal a fejében.

Nem hiszem el, hogy neki fakadtam ki már lassan egy órája, hogy minden kibukott a számon, ami akkor, ott az eszembe jutott. Talán hülyeséget csináltam, soha nem akartam, hogy tudja, hogyan érzek miatta, mert bármikor ellenem fordíthatja. De már mindegy, nem?

Kiborultam annak az embernek, akinek semmit nem kéne tudnia rólam, akit a világon mindennél jobban utálok. Aki talán épp annyira zavarodott most, mint én, aki azt mondta, inkább őt bántsam, mint magamat.

Ez teljesen összekavarta a fejemet, olyan, mintha még egy lapáttal rátett volna mindenre. Miért mondta ezt? Hogy hagyhatta el a száját ez, miközben teljesen világos, hogy ha fordított helyzet lenne, én hagynám szenvedni?

Összerezzenek, ahogy megszólal a telefonom, a hajamba túrva szakítom el Mark hátáról a tekintetemet és halkan morogva nyugtázom a képernyőn villogó nevet. Természetesen Ricky az, átírtam apáról a szombat után, és még csak lelkiismeretem sincs miatta.

– Igen?

– Pár perc és ott vagyok, de meg kell várni, amíg elvontatják az autót, mert nem fogom otthagyni.

– Nekem mindegy. – Morogva mászom le a motorháztetőről, miközben csak és kizárólag az jár a fejemben, mennyire egyedül akarok lenni. Gyűlölöm a magányt, de most még az is jobb lenne ennél.

– De ti jól vagytok azért?

– Persze. – Ennyivel el is intézem a válaszadást, amit már csak a monoton sípolás követ, ahogy bontja a vonalat. Szinte biztos vagyok abban, hogy azt hiszi, jelenetet rendeztem Mark szülei előtt, és szégyent hoztam rá. Megint.

– Ricky volt az? – Mark hangja hirtelen robban mögöttem, az én szívem meg is áll egy pillanatra, de nem válaszolok neki, csak egy fél pillantást engedek meg magamnak a vállam felett. – Miért nem válaszolsz?

– Miért kéne beszélnem veled? – Hozzá hasonlóan az én hangomból is csöpög az értetlenség, az elmúlt egy óra feszültsége, bár belegondolva ez nálam halál megszokott, ha róla van szó.

– Talán azért, mert felnőtt emberekhez méltó módon meg kéne ezt oldani? – Idegesen beszél, hirtelen nem tudom eldönteni, pontosan miért. Azért, ami nemrég történt, vagy mert ismét felhúzom? – Egyikünknek sem jó ez az egész. Te már így sem vagy jól.

– Ez az én dolgom.

– De miattam vagy ilyen. – Összerezzenve hallgatom a szavait, hiszen közelebb lép, én viszont nem tudok megmozdulni. Csak állok a félig nyitott ajtó előtt neki háttal, hogy kivegyem a személyes dolgaimat, mielőtt még elviszik az autót, de nem jutok egyről a kettőre. – Mégis mit tehetnék, hogy jobb legyen?

– Menj vissza oda, ahonnan jöttél. – Végül szúrós szemekkel nézek rá hátra, majd fordulok felé, ami rossz ötlet volt. Túl közel van, és úgy érzem, belefulladok. – Meg csináld vissza az elmúlt éveket.

– Hányszor mondjam még, hogy nem én akartam így? Én azt sem tudtam, hogy Ricky inkább...

– Nem zárhatnánk le a témát? Egyáltalán miért érdekel a nyomorom? Semmi közöd hozzá. – Ölbe font karokkal szakítom félbe, idegesen kapkodom a zavart arcán a szemeimet, amit egyre inkább eltorzul, ahogy hidegebb szél fúj. – Nem kell a sajnálatod.