Felhőkarcoló

32. rész

Mark

A hó helyett a hideg eső esik, vagyis épphogy csepereg, de így is irritálja a bőrömet. A kabátom mintha rám szorulna, melegem van alatta, mégis jéghidegnek érzem mindenemet, és az csak még inkább fokozza ezt a kellemetlen érzetet, hogy a kapucnim alá is beszökik a tűszúrásra emlékeztető, szitáló eső.

Már szinte csak azt látom magam előtt, hogy beteszem a lakásomba a lábamat, hogy holnap egy esernyő beszerzése lesz a legelső dolgom, viszont mikor a tekintetem a járdáról a hatalmas betontömbre téved, a lábaim már ösztönösen állítanak meg.

Az értetlenség egyből átfut rajtam, és egy ezredmásodpercre azt hiszem, csak hallucinálok, hiszen Jackson a felhőkarcoló előtt ül a lépcsőn, azt hiszem teljesen elveszve. Sötét van, ő mégis úgy mered a tompa városi fényeken át az edzőtáskájára maga előtt, mintha láthatna bármit belőle.

A zsebemet markolom belülről, egy hatalmasat nyelve veszek erőt magamon, majd torpanok meg ismét a lépcsősor előtt, ami eddig soha nem tűnt ennyire hosszúnak. Még jó pár nehéz, hezitálással teli pillanatnak kell eltelnie, és merev odabámulás kell, mire a heves lelkem győz, és ráveszem magam, hogy felé induljak a meleg hall helyett.

A belsőm egy egészen kicsit elveszik a kusza gondolataimban, a szívem pedig egy kicsit hevesebben dobban meg, mikor megállok mellette, de ő még csak felém sem néz.

– Miért ülsz az esőben?

– Nincs kulcsom.

– Hozzátok nem kell kulcs. – Még csak meg sem rezzen tőlem, amíg én a kapucnim alól figyelem, ahogy az ő arcán folyik a víz, hiszen az eső egyre inkább rákezd, a levegőt pedig betölti a friss illata, ami elnyom mindent körülöttünk. – Miért ülsz az esőben?

– Nincs kedvem bemenni.

– Értem – mondom egy kicsit talán a számat húzva, de nem látja, hiszen nem néz fel a táskájából. Csak zsebre tett kezekkel ül tovább, a vállát rántja, az én mellkasom pedig egészen kicsire zsugorodik attól az elveszettségtől, ami az arcán vibrál.

Végül veszek egy mély levegőt, a mai tíz órás munkát egy másodperc alatt rázom le magamról, ahogy leülök mellé, és szinte érzem azt a hirtelen jött értetlenséget rajta, ahogy felém néz, de én épp úgy meredek magam elé, ahogy még ő az előbb.

– Mi történt?

– Mire gondolsz?

– Jackson. – Egy hallhatatlan sóhajjal esik ki a neve a számon, még csak meg sem rezdülök ezektől a gyenge hangoktól, viszont úgy tűnik, hogy őt egy egészen kicsit magába rázom vele. Komolyan nem értem, miért próbál már megint úgy viselkedni, mintha teljesen hülyének lehetne nézni engem. – Mi történt?

– Nem akarok beszélni róla. – Végül ennyit nyög ki valószínűleg rájőve arra, hogy úgysincs értelme ködösítenie előttem, miközben megszabadulok a kapucnimtól, hiszen így legalább arra van esélyem, hogy a szemem sarkából néha ránézhessek. – Csak egyedül akartam lenni egy kicsit.

– Értem. Megzavartalak? – Próbálok csendet erőltetni magamra, nehogy a végén elüldözzem, viszont mégis azzal az utolsó szóval érem el, hogy rám nézzen. Már reflexből fordulok az arca felé, a homlokára tapadó haján keresztül tartom a tekintetét szinte már ijesztően hosszú ideig.

Megint annyira megtörtnek érzem a szemeit, még sincs semmi köze ahhoz a kiküszöbölhetetlenül megsemmisült fájdalomhoz, amit hetekkel ezelőtt láttam rajta, mikor a pisztoly úgy feszült az ujjai közt, mintha eggyé akarna válni vele.